Mese az őszről

Valamikor régen, még a világ  kezdetén nem voltak ám ilyen színesek a falevelek  ősszel, mint most. Egyhangú volt minden fa.Ha  elmúlt a nyár, megsárgultak és lehullottak. Őszapó már nem akart változtatni régi szokásán, megelégedett a sárgával is.
Ősz úrfi, a fia, egyszer különös ötlettel állt elő.
– Hadd fessem be én a fákat, csak egyszer. Már láttam Édesapám, hogy csinálja!
Az öreg Ősz ráállt, de titokban azért figyelte fia tevékenykedését.
Először Ősz úrfi a szorgos kis méheket bízta meg , hogy nyáron gyűjtsenek neki sok, sok festéket a virágokból. Azok el is vállalták, hiszen mi sem kedvesebb munka számukra, mint virágról, virágra szálldosni, nektárt gyűjtögetni. Külön kis kosarat kaptak amibe a színeket gyűjtötték.  Hétfőn a sárga, kedden a piros, szerdán a kék, csütörtökön a zöld, pénteken a bordó színeket gyűjtötték.

 

A többi két napon azt csináltak, amit akartak.
Így ment ez  egész nyáron. Gyűltek a színek. Hatalmas halmokat halmoztak fel a szorgos kis méhek, és munkájuk gyümölcsét minden nap megcsodálták.

Telt, múlt az idő. A reggelek hűvösödtek, a nap egyre gyengébben ontotta fényét, melegét, a virágok elkezdtek száradni. Az emberek megkezdték a betakarítást a kertekben,  a mezőn.
Ősz úrfi elérkezettnek látta az időt, hogy munkához lásson. Felvette mellényét, és elindult. Ahogy közeledett a festékgyűjtő helyhez, egyre nagyobb lármára lett figyelmes. Hallja, hogy a színek veszekednek, melyikük a legszebb. Olyannyira belemerültek a vitába, hogy összekeveredtek a nagy civakodás közben. Mire az úrfi odaért, már nem volt csak minden színből egy kevéske ami tiszta maradt. De volt, narancs, rozsdabarna, zöldes barna, bordópiros, és azok számtalan árnyalata. Nagyon dühös és elkeseredett volt egyszerre. Most mi lesz?

 

Ám nem volt mit tenni. A mezőről már elfogytak a színek, újakat gyűjteni nem volt honnan, így hát ezekkel pakolta tele zsebét az Úrfi, és hintette, hintette nem is nézte hová. Szomorú volt, mert attól tartott,  apja nem bízza többé  rá a munkát.
Mire mindent átvarázsolt, Őszapó is előjött, hogy gyönyörködjön fia munkájában, de nem látta sehol.

 

Egy hatalmas tölgyfa tetején pillantotta meg.
– Mi a baj fiam? – kérdezte.
– Bocsásson meg Édesapám, de nem tudtam elvégezni tisztességesen a munkát ,amit annyira szerettem volna – és elmesélt mindent mi is történt.
Az öreg Ősz a keblére vonta, és így szólt.
– Hallgasd csak fiam! A saját panaszodtól nem hallod az embereket, a gyerekeket.
Őszúrfi elhallgatott, és arra lett figyelmes, hogy az emberek így kiáltottak.
– Soha nem volt még ilyen szép, színes őszünk.
Az öreg Ősz büszke volt fiára, az meg örömmel ölelte át apját, hogy mégis sikerült elégedettek az emberek.
Így történt bizony és azóta színesek a falevelek a fákon, a cserjéken, a bokrokon. Hol több, hol kevesebb  festék hullik egy – egy fára, de a legpompázatosabb színekben tündökölnek az erdők, és örül neki minden madár, minden állat, és minden gyerek- ember, de még a felnőtt is.