A hét holló  Javaslatok, kézműves ötletek a népszerű Grimm-mese feldolgozásához

A mesék feldolgozása nagy feladat: maga az előadás rövid pillanat ahhoz a sok-sok órás készülődéshez képest, ami megelőzi. De a készülődés maga is sok örömöt, az alkotás elmélyült pillanatait nyújthatja, és mellette az új ismereteket, amelyek kísérik a tárgyalkotó folyamatot. A pedagógus rengeteg olyan információt oszthat meg a gyerekekkel a mese révén, melyekkel egyébként múzeumi kiállításokon, skanzenekben vagy ismeretterjesztő filmeken találkozhatna csak. A hét holló című mesét fő jelenetenként – időszalagként − dolgozhatjuk fel talán a legkönnyebben ezzel a korosztállyal. A kisebbeknek ez mindenképpen újdonság, a nagyobb gyerekeknek az iskolában a történelem tanulásakor az időszalag kötelező anyagként szerepel. Ha a szalagot kiterítjük, akár az egész csoport egyszerre dolgozhat rajta, előadáskor pedig az ókori pergamen-tekercsekhez hasonló módon használjuk, azaz a mese haladásának ütemére mindig a következő jelenethez tekerjük át a „szalagot”.

Fontos felhívni a gyerekek figyelmét arra, hogy ne legyenek túl aprók a rajzolt, ragasztott figurák, képi elemek, mert előadáskor távolabbról fogják nézni, s elvesznek a kicsi részletek. A tartalom sűrítése nem jelenheti a kompozíció túlzsúfoltságát, csak a leglényegesebbnek tartott momentumokat érdemes kiemelni. Ebben segíteni kell a gyerekeket, hiszen hajlamosak elveszni a részletekben.

Szükséges anyagok, eszközök:

·    maradék tapétatekercs
·    zsírkréta
·    filctoll
·    naptárak
·    újságok, katalógusok
·    sablonok
·    ragasztó
·    ceruza
·    olló

Technika: montázs, szabadkézi és sablonnal készült rajz

A mesés időszalag elkészítésének menete:

A pedagógus a mesét jelenetekre tagolja a történet főbb csomópontjai alapján. A főszereplők minden jelentben azonos vizuális megjelenésűek, a többi rész ragasztással, illetve szabadkézi rajzzal készül.
A főszereplőket közösen képzeljük el a gyerekekkel (például haj, termet, ruházat), megrajzoljuk őket, és mozgatásukhoz a végtagokat több változatban készítjük el. A figurák sablon segítségével készített változatai jelennek meg a további képeken.

Az ábrázolásokon sűrítve, koncentráltan jelennek meg az adott rész eseményei. Például:

1.    kép: Férj, feleség a hét fiúval, arcukon öröm a kisleány megszületése miatt. A kép előterében, a leghangsúlyosabb képi mezőben egy bölcső, benne újszülött rózsaszín sapkában, pólyában, így jelezve a csecsemő nemét.

2.    kép: Kút mélyén korsó, hét holló röppen fel a forrás mellől, némelyik már egy ház fölött száll (a szülői ház).
Apa, anya, a hollók és a kisleány visszatérő figurák, az ő sablonjaikat kell elkészíteni. A mese vége felé, amikor a kislány eljut a fiúk otthonába, a 7 pohár és 7 tányér szintén sablon segítségével készülhet.

A sablon használata a rajzolni kevésbé tudó gyerekek biztonságérzetét növeli, kreativitásukat pedig kiélhetik a jelenet többi részének megalkotásakor. A figurák mozgatását érdemes diszkréten figyelemmel kísérni, és ha kell, kijavítani, mert a gyerekek anatómiai érzéke még nem teljesen kifejlett, illetve nem mindenki számára fontos és magától értetődő még felnőttként sem egy-egy végtagunk forgás- és hajlásiránya. 

A Nap- és Hold-jelenet kínálja a ragasztásos technikát. A nagy háttérfelület kitöltése zsírkrétával vagy filctollal hosszadalmas és monoton, tehát kissé unalmas feladat, viszont fémes hatású (arany, ezüst) papírok alkalmazásával szép, dinamikus felületeket kaphatunk. A csillagok háttere az éjszakai égbolt, itt maguk a csillagok lehetnek különféle mintájú és formájú ezüstpapírokból, s a leghosszabb ideig tündöklő, az Esthajnali Csillag lehet más, aranyos vagy bronzos színű, hogy a párbeszéd alatt a gyerekek be tudják azonosítani. Mérete is nagyobb, mint a többi társáé.

A hét holló (A mese szövege)
Egyszer volt egy ember s annak hét fia. Ez az ember mind azért imádkozott, bárcsak az Isten áldaná meg egy leánygyermekkel is. Isten meg is hallgatta sűrű imádságát, s megajándékozta egy szép kicsi leánykával. De ez a leányka olyan gyenge volt, mikor a világra jött, hogy attól tartottak, egy napot sem él. Nosza, szalasztották a hét fiút, hozzanak friss forrásvizet az erdőből, azzal keresztelik meg a gyermeket, nehogy kereszteletlen haljon meg. Szaladtak a fiúk az erdőbe, de mikor a forráshoz értek, mind első akart lenni a merítésnél, s a korsó szépen beleesett a kútba. Bele ám, s merthogy mély volt a kút, nem tudták kivenni a korsót. Búsultak szegények, most már mit csináljanak. Nem mertek hazamenni, ott maradtak az erdőben, az apjuk pedig nem tudta elgondolni, hogy mi történhetett velük.
− Bizonyosan játékba kaptak, mondta, s megfeledkeztek a vízről.
Hát csak nem jöttek a fiúk s az apjuk mind haragosabb lett. Azon való nagy bosszúságában, hogy most majd kereszteletlen hal meg a leányka, elkezdett átkozódni:
− Bárcsak mind a heten hollókká változnának!
Még jóformán ki sem röppent a szó a szájából, nagy cserregést, károgást hall. Föltekint az ember s hát hét fekete holló repked felette.
Hej, édes Istenem, nagy erős búbánat ereszkedett az ember szívére, de még nagyobb a felesége szívére. Sírtak, ríttak, a hajukat tépték, de sírhattak, ríhattak, a fiúk bizony hollók maradtak. Na, még szerencséjük volt, hogy a kislány nem halt meg, de sőt inkább napról-napra erősödött, szépült. A kislány sokáig nem tudott arról, hogy neki testvérei voltak, de egyszer véletlenül meghallotta a szomszédoktól, hogy volt neki hét testvére, s azok miatta hollóvá lettek.
Jaj, Istenem, de elszomorodott erre a leányka! Futott az apjához, anyjához, s kérdezte:
− Igaz-e, édes szüleim, hogy nekem volt hét fiú testvérem? Hol vannak, hová lettek?
− Hát bizony, mi tűrés-tagadás, − mondotta az apja, volt hét fiútestvéred, de azok szegények hollóvá változtak, mikor te a világra születtél. Siratjuk is őket halálig.

E pillanattól kezdve nem volt nyugodalma a leánykának. Fejébe vette, hogy a testvérei miatta lettek hollóvá s föltette magában − egy élete, egy halála − addig meg nem nyugszik, míg a testvéreit meg nem találja s az átok alól meg nem szabadítja. Mondotta is a szüleinek, hogy mit akar, de bezzeg azok még csak most sírtak, ríttak igazán! Nem elég, hogy elvesztették hét drága szép fiúkat, most még kifogyjanak egyetlenegy leányukból is! De hiába sírtak, ríttak, a leánykának nem volt otthon maradása. Volt egy kicsi gyűrűje, amit emlékbe kapott a szüleitől, csak ezt vitte magával, na meg egy darab kenyeret, egy korsó vizet: így indult világgá.

Ment, mendegélt a kis leány, hegyeken, völgyeken át, erdőn, mezőn keresztül, addig ment, mendegélt, míg éppen a világ végére ért. Ott a világ végén azonban olyan forrón sütött a nap, hogy a kis lány rémülten szaladt tovább: azt hitte, abban a helyben hamuvá perzselődik. Szaladt a holdhoz, de az meg olyan hideg volt, hogy szinte megfagyott. Szaladt szegény esze nélkül s meg sem állott a csillagokig. Ezek oly kedvesen ragyogtak, mosolyogtak, leültették maguk közé, kérdezték, mi jóba jár, hogy került ide s mikor elmondotta, hogy a testvéreit keresi, mondotta az esthajnali csillag:
− No, jó helyen jársz, kis leány. A jéghegyen van a te hét testvéred. Nesze, adok egy kulcsocskát, ezzel majd kinyitod a jéghegy kapuját, s ott megtalálod a testvéreidet.
Megköszönte szépen az ajándékot, elbúcsúzott a csillagoktól s szaladott fel a jéghegyre, mint a sebes szél. Ahogy fölért, keresi a kulcsot, hogy kinyissa az ajtót, keresi, keresi, de nem találja. Jaj, Istenem, mit csináljon most? Hogyan szabadítsa ki a testvéreit? Mit gondolt, mit nem, vette a kis kését, lenyisszentette a kicsi ujját, bedugta a kapuba s ihol, abban a pillanatban felnyílt. Belépett a kapun, de még kettőt sem léphetett, elébe áll egy törpe s kérdi:
− Mit keresel itt, te kis leány?
Felelt a kis leány:
− A testvéreimet keresem, a hét hollót, édes törpém. Itt vannak-e?
− Itt, itt, mondotta a törpe, de most nincsenek itthon. De ha várni akarsz rájuk, míg haza jőnek, akkor csak jere be.
Bementek a hét holló szobájába, ott a törpe megterítette az asztalt, rátett hét tányért, hét poharat, mind a hét tányérba ételt, mind a hét pohárba italt. A kis lány sorba kóstolgatta mind a hétnek az ételét, mind a hét tányérról evett egy keveset, ivott a poharakból is s az utolsó pohárba beleejtette a gyűrűjét.
Egyszerre csak nagy szárnycsattogást, károgást hallott a kislány, a törpe meg jelentette:
− Na, kislány, jőnek a holló urak!
Jöttek is a hollók, beröppentek az ajtón, letelepedtek az asztal mellé, elkezdettek falatozni, de mindjárt észrevették, hogy valaki evett az ételükből, ivott az italukból.
− Vajon ki evett s ki ivott itt? −kérdezték egymást. Valami ember volt, az bizonyos.
Akkor a legkisebb holló véletlenül a pohár fenekére pillantott s ott meglátta a gyűrűt.
− Nini, gyűrű! − kiáltott. Ez a mi szüleink gyűrűje volt! Nézzétek!
− Az ám! Ez a mi szüleink gyűrűje! − kiáltották mind nagy álmélkodással.
− Óh, Istenem, mondotta a legidősebb, ha itt volna a kis húgunk, azonnal megszabadulnánk az átok alól!

Abban a pillanatban elészaladt a kis lány az ajtó mögül, a hová elbújt volt, s ím, halljatok csudát, a hét holló egyszeribe fiává változott! De milyen szép fiúk voltak! Sorba ölelték, csókolták a kis lányt, aztán se szó, se beszéd, indultak haza, meg sem álltak, míg hazáig nem értek. Hát még otthon! Ott volt csak az igazi öröm!

Még ma is mind élnek, ha meg nem haltak.