Egyszer volt, hol nem volt, volt egy öreg gazdaember. Annak az öreg gazdaembernek a kertjében volt egy körtefa, s azon a körtefán szép nagy körték termettek. A szomszédjának keskeny udvara volt, az istálló jó hátul volt, éppen a körtefa iránt.
Annak a szomszéd embernek volt egy olyan nyolcévesforma huncut fia. Annak a gyereknek mindig valami komiszságon járt az esze. Legjobban szúrta a szemét, hogy mennyi körte van az öregember körtefáján. Egyszer, amikor átlesett a kerítésen a gyerek, látta, hogy az öregember ott fekszik a körtefa alatt hanyatt, a kalapja a szemére van téve, s a pálcája, amivel sétálgatott, mellette.
Csábította a körte nagyon a gyereket, nem nyughatott. Gondolkozott, töprenkedett, hogyan juthasson ő oda, hogy azokból a körtékből egyék. Végül is kitalálta. Elment, megkereste a kenderkötelet, amelyikkel az apja kötötte le a szénát a szekéren, s a csűrgerendára felkötötte a kötelet, úgy csinált hintát magának.
A hinta olyan hosszú volt, s az udvar olyan keskeny volt, hogy ha ő felült a hintára, és hajtotta magát, akkor a hinta éppen odaért a körtefához. Ahányszor odaérkezett, leszakított egy körtét, s amíg visszament, beletette a zsebébe. Megint hajtotta, mikor odaért, leszakított egyet, visszament, betette a zsebébe. Két jó nagy zsebe volt. Addig mind hajtotta a gyerek a hintát, amíg megtöltötte a zsebét körtékkel.
Na de a kötél vásott volt, s a gyerek is megnehezedett a sok körtétől. Mikor legközelebb meghajtotta magát, s éppen odaérkezett a körtefához, hát elszakadt a kötél, s – zsuppsz! – a gyerek leesett. Éppen rá az öregemberre.
Az öregember felszökött, s látta, hogy a gyereknek tele a zsebe körtével. Fogta a pálcáját, s jól rávert a gyerek fenekére.
A gyerek így elszabadult az öregember kezéből, kifutott az utcára. Hát az utcán éppen vásár volt. Megállott a hídon, tapogatta a fenekét, s ezt gondolta: 
„Hát megnövök én még, s akkor visszaadom annak a kapzsi öregnek, amit kaptam.” S ki tudja, még miket gondolt.
Ahogy ott tűnődik a gyerek, hát éppen arra járogatott egy ember léggömbökkel. Sok léggömb volt összekötve, úgy vitte őket az ember, s árulgatta.
Közben odaérkezett a kocsma elé az ember, ott volt egy karfa. Gondolta, megköti a léggömböket a karfához, s bemegy, hogy igyék egy deci pálinkát. A gyerek látta, hogy az ember megkötötte a léggömböket, s azt is látta, hogy bement a fogadóba. Hamar odafutott, s eloldta a léggömböket.
Az ember, mikor a szájához tette a kocsmában a decist, hogy megigya a pálinkát, hát csak a felét tudta meginni, mert akkor látta, hogy egy gyerek eloldja a léggömböket. Úgy a kezében a decissel futott ki, nem itta meg egészen a pálinkát, mert tudta, hogy olyan erősek a léggömbök, hogy a gyereket, ha eloldja őket, elrepítik.
Mire odaérkezett az ember, hát a gyerek már a levegőben volt, mert eloldotta a léggömböket. Utána kapott az ember, de nem érte el a gyerek lábát. Elvitték a léggömbök a huncutját.
A szegény gyerek megijedve tartotta, tartotta egy darabig a léggömböket, de hamar elfáradt a keze, s eleresztette. Szerencséjére egy asszony a hídon egy nagy kosár tojást árult, s éppen arra a kosár tojásra esett a gyerek. Az összes tojás pocsékká ment, de neki magának nem történt semmi baja. Megfogta az asszony, jól megdöngölte a gyereket, s addig nem eresztette el, amíg oda nem jött az apja s az anyja, s meg kellett hogy fizessék a tojásokat. Jött a léggömbös ember, az is tartotta a tenyerét, meg kellett hogy fizessék a léggömböket is.
Hát a szülei megszidták a gyereket alaposan, de magukban örültek, hogy se keze, se lába nem törött, semmi nagyobb baja nem történt. Kifizették az asszonynak a tojásokat s az embernek a léggömböket, az öregnek a körtéket, aztán éldegéltek tovább, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: Icinke-picinke (népmesék óvodásoknak)
www.mek.oszk.hu