Felnőttként sokszor természetesnek vesszük, hogy a gyerekek bizonyos dolgokat máshogy élnek meg, mint mi. Ugyanolyan határozottnak, magabiztosnak, bátornak gondoljuk őket. Bizonytalanságukba nehezen tudjuk beleélni magunka. De vannak olyan anyák, akiket túlságosan magával ragad gyermekük félelme. Mikor normális és mikor kóros a félelem? Mit tehetünk szorongó gyermekünk láttán?
A gyermek fejlődése során folyamatosan, egyre inkább birtokba veszi környezetét, ezáltal újra és újra ismeretlen, idegen, ezáltal félelmet keltő élményeknek van kitéve. Ez teljesen természetes.A félelem szó a latin angere = összeszorítani, és angustus = szűk kifejezésre nyúlik vissza. Ez azt mutatja, hogy az új tapasztalatok nem csak lelki, de testi változásokat is okoznak bennünk. Nincs olyan félelem, mely a lelki érintettség mellett ne járna testi folyamataink megváltozásával. Nyugtalanok leszünk, izomzatunk tónusa megnő, légzésünk, szívverésünk felgyorsul, vérnyomásunk megnő, kiválasztószerveink (izzadságmirigyek, vesék, belek) működése felgyorsul. Éberségünk felfokozódik, ami idővel alvászavarokhoz, fáradékonysághoz, figyelemzavarokhoz vezethet. Tehát lelki élményünk testileg feltorlódik. A félénk gyerekek gyakran panaszkodnak testi tünetekről, különféle fájdalmakról.
Mikor normális és mikor kóros a félelem?
A félelmek tehát személyes lelki fejlődésünk, táguló tapasztalataink természetes velejárói. Mindegyikük közös tulajdonsága, hogy a testi “szűkösség” mellett jelenlétükkor elhalkul bennünk a biztonságot jelentő ősbizalom hangja. Vannak konkrét tárgyakhoz, eseményekhez, helyzetekhez kötődő félelmek. Sokszor azonban tárgytalan, meghatározhatatlan szorongásként lépnek fel bennünk. A gyermek lelki fejlődése során vannak természetesnek mondható félelmek . Lássuk őket sorjában!
Ilyen a 7-9 hónapos gyermek idegenkedés e, mikor a fogzás megindulása után egyre jobban meg tudja különböztetni az őt körülvevő emberek személyiségét egymástól. Felfedezi az idegenben az “idegen”-t. Ha számára ismeretlen személy kerül a közelébe, édesanyjához bújik, és elrejti tekintetét. Este lefektetéskor néhányan átmenetileg azt sem engedik, hogy a papájuk fektesse le őket.
Valamivel később lép fel a szeparációs félelem . Ilyenkor nem akar eltávolodni az édesanyjától, lóg a szoknyáján, állandóan felkéredzkedik a karjába, főleg idegen helyen, vagy szokatlan helyzetben. Este fél a sötéttől, nem akar egyedül feküdni az ágyában. Ha ez felerősödik, végtelen ideig tartó fektetési rituálékba, elalvási zavarba torkollhat a dolog.
Minél inkább kimozdul a gyermek az otthon védett falai közül, annál inkább érintkezésbe kerül a természet erőivel. E csodálatos felfedezések során néha érhetik meglepetések (állatok, ágreccsenés, szél, vihar, villámlás), melyek félelmet ébreszthetnek benne. Ezt környezeti félelemnek nevezhetjük.
Az óvodába kerüléskor új helyzet alakul ki. A gyermek – mint születő kis egyéniség – elkerül a megszokott családi környezetből, és meg kell találja, állja helyét az új közösségben. Ilyenkor felléphetnek szocializációs félelmek. Ezek már más jellegűek, mint a leválástól való félelem. Akkor jelentkeznek, amikor a gyerek keresi helyét a közösségben. Az ilyen jellegű aggodalmak személyiségének fejlődési mérföldkövei körül különösen feltűnőek lehetnek. így pl. az iskola 3. osztálya körül – a 9. és 10. életév között -, amikor hirtelen új fényben éli meg saját személyiségét. Ilyenkor fontossá válik, mit gondolnak róla a többiek, ki fogadja barátjául…
Erre a korra tevődik a halálhoz való viszony megváltozása is. Reális, kézzelfogható ténnyé válik számára. Kisebb korukban is újra és újra megkérdezik a gyerekek, hogy ők is meghalnak-e, mi, szülők is meghalunk-e, vagy hogy miért halt meg a nagymama, és hova ment utána. Ilyenkor azonban kézzel valószerűvé válik, mert önmagukkal is sokkal mélyebben azonosulnak, mint korábban. Nem ritka, hogy az öngyilkosság halvány gondolata foglalkoztatja őket. Ekkor felébrednek bennük más reális félelmek is, például háborútól, természeti katasztrófáktól.
A pubertásban aztán a nemi érés sel összefüggő nehézségek ébresztenek sokakban feszültséget. A másik nem felfedezése, idegensége új rejtélyeket hoz magával. Az ösztönök elemi ereje és a rajtuk való lelki felülemelkedni vágyás kettőssége sokakat megriaszt.
A 18-19 éveseknél az önállósulással párhuzamosan megjelennek az egzisztenciális félelmek. Ami a 9 éveseket szellőként csapja meg, az ifjú korosztályt teljes erejével ragadja magával. Félnek, hogy csődöt mondanak az életben, társas kapcsolataikban. Félnek a betegségektől, a haláltól. Az öngyilkosságok aránya ebben a korban magasba szökik.
A cikk folytatása itt olvasható >>
[product id=”346″ sku=””]
