Az alábbi edélyi szász népmesét Josef Haltrich gyűjtése alapján Üveges Ferenc fordította. A teljes mesegyűjtemény ingyenesen elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján ide kattintva. 

AZ ARANYMADÁR

Volt egyszer egy király, aki olyan gyönyörű templomot építtetett, hogy közel s távolban nem találta senki párját. Egy szép napon azután messze távolból jött egy vándor, és hosszan bámulta a csodaszép épületet. A király odament hozzá, és megkérdezte tőle, hogy tetszik neki a templom. A vándor így válaszolt:

– Ez a legszebb templom, amelyet valaha is láttam, csupán egyetlenegy dolog hiányzik belőle: az aranymadár, amelyik gyöngyöket hullat a csőréből, amikor énekel.

A király erre megkérdezte tőle, hol található ez a madár.

– Azt nem tudom – felelte a vándor. – Én is csak hírét hallottam!

Ettől kezdve a királynak nem volt többé nyugta, mert folyton-folyvást arra kellett gondolnia, hogyan is tehetne szert az aranymadárra. Aztán egy napon odajött hozzá a legidősebb fia, és így szólt:

– Atyám, én útra kelek, és megpróbálom megkeresni az aranymadarat.

Megörült erre a király, legjobb lovát adta oda a fiának, és úgy engedte útjára. A fiú csakhamar egy erdőbe ért, és tüzet gyújtott. Alig lobbant fel a tűz lángja, odafutott hozzá egy róka, és jajgat­ni kezdett:

– Jaj, az isten hidege majd megvesz!
– Hát rakj tüzet és melegedj!

– mondta a királyfi, és azzal elővette az útravalóját. A róka újra megszólalt:

– Jaj, a gyomrom az éhségtől hogy korog!
– Hát keress magadnak élelmet, és lakjál jól!

– szólt oda a királyfi, s erre a róka elszaladt.

A királyfi felkerekedett és továbbment. Hamarosan felélte egész útravalóját, és rossz társa­ságba keveredett; először a lovát adta el, aztán eladósodott, és végül kénytelen volt elszegődni egy vendégfogadóba szolgának.

Kis idő múlva a második királyfi is útra kelt, hogy megkeresse az aranymadarat. Atyja neki is adott egy remek paripát, és alaposan feltarisznyázta, de ez a fiú is ugyanúgy járt, akárcsak a bátyja.

Mikor tüzet rakott az erdőben, odajött hozzá a róka, és elkezdett jajgatni:

– Jaj, az isten hidege majd megvesz!
Jaj, jaj, a gyomrom éhen vesz!
– Hát rakj tüzet, és melegedj,
S keress magadnak élelmet!

– mondta neki a királyfi. Aztán továbbindult, rossz társaságba keveredett, nyakára hágott a pénzének, majd eladta a paripáját, adósságokba verte magát, s végül kénytelen volt elszegődni egy vendégfogadóba szolgának.

Ekkor a legkisebbik királyfi is atyja elé járult, és így szólt hozzá:

– Atyám, hadd induljak el én is, hogy megkeressem neked az aranymadarat!

– Hová gondolsz? Ha a bátyáid nem jártak szerencsével, akkor neked még kevésbé sikerülne!

A fiú azonban addig könyörgött, míg a király végül útjára engedte. De ennek a fiúnak már csak egy rossz lovat adott és kevéske pénzt, mert azt gondolta magában, hogy úgyis annyi, mintha eleve az ablakon dobná ki az egészet.

A fiú ellovagolt, alig ért ki azonban a városból, a lova összeroskadt. Így hát gyalog indult tovább, s ment, míg csak az erdőbe nem ért. Ott azután tüzet rakott magának. Ekkor megjelent a róka, és így kiáltott feléje:

– Jaj, az isten hidege majd megvesz!
– Akkor hát jöjj ide, és melegedj!

Mikor pedig a fiú elővette az ennivalóját, így jajveszékelt a róka:

– Jaj, jaj, de szörnyű éhes vagyok!
– Akkor hát jöjj, neked is adok!

– mondta megértően a fiú. Erre a róka egészen közel jött a tűzhöz, együtt evett a fiúval, és ottaludt mellette reggelig. Mikor azután a fiú felébredt, és tovább akart indulni, azt mondta neki:

– A testvéreid nem könyörültek meg rajtam, így hát nem is tudták megszerezni az arany­madarat. De mivel te részvéttel voltál irántam, adok neked egy jó tanácsot, és segítségedre leszek. Indulj csak tovább, az erdőn át. Hét napig kell menned, s akkor majd kiérsz egy nagy rétre. A rét túlsó szélén áll egy hatalmas kastély, menj be oda, és majd meglátod, hogy mit kell tenned.

Végül pedig még egy ezüstsípot is adott neki ezekkel a szavakkal:

– Ha nagy-nagy veszélyben leszel, és képtelen arra, hogy segíts magadon, fújj ebbe bele, s akkor én nyomban ott termek, és segítek neked! – Ezzel a róka beszaladt az erdőbe, a fiú pedig ment tovább a maga útján.

Hét napig ment, akkor kiért a rétre, és meglátta a kastélyt. Odasietett, és bátran bement. A kas­télyban egy szép fiatal lányt talált, aki sírva fakadt, mikor a fiút meglátta, és így szólt hozzá:

– Hogyan kerülsz ide? Az én uram a hétfejű sárkány, s az menten megöl, amint meglát!

– Én bizony nem félek tőle, hanem megküzdök véle!

Ott függött a falon egy hatalmas kard. A fiú nyomban lekapta, és elkezdett vele gyakorlatozni.

Aztán egyszer csak jött ám a sárkány tüzet okádva. A fiú gyorsan megsuhintotta a kardot, és mind a hét fejét levágta egyetlen csapással.

Megörült erre a leány, nyomban asztalt terített, és kérte a fiút, hogy maradjon nála. A királyfi azonban azt felelte, hogy erről szó sem lehet, mert neki előbb meg kell keresnie az arany­madarat. Megkérdezte a leányt, nem tudná-e megmondani, merre találhatna rá?

– Nekem bizony sejtelmem sincs róla – mondta a leány. – De menj csak át oda, ahhoz a másik kastélyhoz, ott lakik a húgom, talán ő tud neked valamit mondani.

Búcsúzóul adott a fiúnak egy rézalmát, és így szólt hozzá:

– Ha megforgatod ezt az almát, én nyomban hozzád repülök! 

Mikor a fiú odaért a második kastélyhoz, ott újra csak egy szép fiatal leányt talált, aki sírva fakadt a királyfi láttán:

– Jaj neked! Az én uram a kilencfejű sárkány, ha az hazajön, vége az életednek!

– Én bizony nem félek tőle, hanem megküzdök véle!

Azzal lekapta a falon függő kardot, meglóbálta a levegőben, és gyakorlatozott vele.

Egyszer csak aztán jött ám a sárkány, mint valami szélvihar, és közben tüzet okádott. A fiú felemelte a kardot, és egyetlen csapással levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét.

A leány nagyon megörült. Nyomban asztalt terített, és kérte a fiút, hogy maradjon nála örökre. A királyfi azonban így felelt:

– Nem maradhatok én itt, mert meg kell keresnem az aranymadarat. Meg tudod-e mondani nekem, merre találom?

– Akkor hát menj a kishúgomhoz, aki ott lakik, abban a kastélyban. Ő majd segít neked!

Azzal egy ezüstkörtét adott a fiúnak ezekkel a szavakkal:

– Ha ezt megforgatod, nyomban odarepülök hozzád!

Mikor a fiú megérkezett a harmadik kastélyba, gyönyörű szép leányt talált ott. A leány sírva fakadt, mikor meglátta a királyfit, és így szólt:

– Hogyan kerülsz te ide? Az én uram a tizenkét fejű sárkány. Ha hazajön, vége az életednek!

– Nem félek tőle – felelte a királyfi. – Két sárkányt már megöltem, hát majd csak ezzel is el­bánok valahogyan.

A falon ott függött egy kard, azt lekapta, és megsuhogtatta a levegőben.

Hát egyszer csak jött ám a sárkány nagy dérrel-dúrral. A királyfi meglóbálta a kardját, és egyetlen csapással levágta a sárkánynak tizenegy fejét. De mire a tizenkettediket is lecsapta, a másik tizenegy újra kinőtt, és mire azokat megint levágta, addigra kinőtt a tizenkettedik. Eltartott egész alkonyatig, míg végre sikerült mind a tizenkét fejet egyszerre levágnia.

Módfelett megörült ennek a szép leány, nyomban asztalt terített a fiúnak, és arra kérte, maradjon nála örökre.

– Szívesen eleget tennék a kérésednek, előbb azonban meg kell szereznem az aranymadarat, hogy hazavigyem atyámnak. Meg tudod-e mondani nekem, hol lelek rá?

– Tudom biz én. Minden évben egyszer eljön ide, leszáll erre a fára az ablak alatt és énekel. De csak egyetlenegy olyan napja van az évnek, amikor idejön, újesztendő reggelén, napfölkelte előtt. Az aranymadár az enyém, és én neked adom, csak várd meg, amíg eljön.

A királyfi szívesen ráállt, hogy megvárja a madár jöttét. A leány azonban annyira megszerette a fiút, hogy nem akarta többé elengedni maga mellől.

Mikor tehát elérkezett újév hajnala, bedugta a fiú mindkét fülét, így azután mikor az arany­madár odarepült, és elkezdett énekelni, nem hallott a királyfi semmit; felkelt a nap, és a madár tovaszállt.

– Hol a madár? Miért nem jön? – kiáltott fel szomorúan a fiú, mikor felébredt.

– Itt volt, és elénekelte dalát. Nézd csak, itt láthatod bizonyíték gyanánt a gyöngyöket, a fa tövében. Mivel azonban te elaludtad a jöttét, most még egy évig várnod kell.

Mit tehetett mást a királyfi, ott kellett maradnia, de korábbi jókedve tovatűnt. Mikor a leány látta, hogy mennyire bánkódik a királyfi, mivel nem térhet haza atyjához, többé már nem akarta visszatartani, s a következő újév reggelén ő maga ébresztette fel.

A madár jött, letelepedett a fára, és elkezdett énekelni. Köröskörül minden csakhamar tele lett gyönggyel. A leány ekkor kezére csalogatta a madarat, bezárta egy aranykalitkába, és átnyúj­totta a kalitkát a királyfinak. És hogy gyorsan hazaérhessen, adott neki egy hatlábú paripát, amelyen senki más nem tudott volna lovagolni, csak a királyfi. Végül pedig megajándékozta egy aranyszilvával, és így szólt hozzá:

– Ha ezt megforgatod, nyomban hozzád repülök.

A királyfi repülve száguldott hazafelé a hatlábú paripán. Estére kelve egy vendégfogadóhoz ért, ahol a bátyja pincér volt, és nagyon-nagyon rossz sorban tengődött. A kis királyfi nyom­ban felismerte testvérét, és elmesélte neki, hogyan szerezte meg az aranymadarat, amelyet most hazavisz. Azt akarta, hogy a bátyja is vele együtt menjen haza.

– Ó, de szeretnék veled menni! – mondta a fivére. – De hát sokkal tartozom a gazdának.

– Én kifizetem az adósságodat – jelentette ki az öccse. Vásárolt a bátyjának is egy paripát, azután együtt lovagoltak tovább, és a legközelebbi estén ismét betértek egy vendégfogadóba. A legidősebb testvérük itt volt istállószolga, és éppen akkor hagyta alaposan helybe a gazdája, amikor a testvérei bevágtattak az udvarra. Megismerték a bátyjukat, és a legkisebbik fiú meg­szólalt:

– Gyere velünk együtt haza! Nézd, itt viszem az aranymadarat.

– Szívesen veletek mennék, de a gazdám követeli, hogy leszolgáljam a három lova árát, amelyeket tönkretettem.

– Bízd ezt rám, én kifizetem neki a három ló árát! – mondta a kis királyfi.

A következő reggelen kifizette a gazdának bátyja tartozását, vásárolt neki is egy lovat, és hárman együtt lovagoltak tovább. Ahogy így ügettek egymás mellett, megszólalt a legfiatalabb királyfi:

– Atyánk olyan nagyon bízott bennetek, hát most majd meglátja, hogy mégis én hozom el neki az aranymadarat!

Erre a fivéreit elfogta a düh, és egymás között megbeszélték, hogy megölik az öccsüket. Éjsza­ka, mikor a kis királyfi aludt, kiszúrták két szemét, kezét-lábát levágták, aztán bele­dobták egy mély kútba. Mikor ezt elvégezték, fogták a gyönyörű paripát és a kalitkát az arany­madárral, és atyjukhoz siettek vele. Miután nagy diadallal bevonultak, azt mondták:

– Nézd csak, atyánk, sok fáradsággal és veszélyek közepette sikerült megszereznünk az arany­madarat!

Megörült erre az apjuk, és azon nyomban a templomba vitette a kalitkát, megparancsolva, hogy helyezzék az oltárra. A madár azonban szárnyait szomorúan lecsüggesztve gubbasztott, és nem énekelt. A gyönyörű hatlábú paripa pedig senkit sem engedett a közelébe, még kevés­bé tűrte, hogy bárki is a hátára üljön.

A megcsonkított fiú eközben a kút mélyén feküdt, és nem tudta, hogyan is segíthetne a baján. Ekkor a rézalma véletlenül kiesett a zsebéből, a szájához ért és megfordult. Abban a pillanat­ban odarepült a három megmentett leány közül a legidősebb rézköpenyében, és megkérdezte a királyfit, hogy mit csinál itt?

– Nézd, hogyan jártam!

– A hajnali harmat gyógyír a levágott lábadra – szólt a leány és azzal elrepült. Hozott harmatot, megkente vele a királyfi lábát, s lám, az nyomban meggyógyult, és a királyfi fürgébben lépe­getett, mint valaha. A leány pedig eltűnt.

Ekkor rálépett az ezüstkörtére, amely időközben ugyancsak kiesett a zsebéből és megperdült. Hát nyomban odarepült ezüstköpenyében a második leány, akit megmentett, és megkérdezte, mi baj van.

– Nézd, hogyan jártam! – mondta a királyfi.

– A hajnali harmat meggyógyítja levágott karodat. – Ezt mondva a leány elrepült, hozott harmatot, bekente vele a fiút úgy, hogy annak a két karja egyszeriben újra ép lett, s izmosabb, mint valaha. A leány azonban a következő pillanatban eltűnt.

Ekkor a királyfi belenyúlt a zsebébe, elővette az aranyszilvát, és megforgatta. Abban a pilla­natban odarepült hozzá a legfiatalabb leány aranyköpenyében, és megkérdezte, mi baja van?

– Hiszen látod!

– A hajnali harmat visszaadja elvesztett szemed világát – szólt a leány, és azzal elrepült. Hozott magával harmatot, megkente vele a királyfi két szemgödrét, s az nyomban újra egész­séges szép szemekkel nézett a világba, s teljes szépségében látta maga előtt állni a leányt. Mielőtt azonban annyira magához tért volna, hogy megölelhesse, az már el is tűnt.

Most vette csak észre a királyfi, hogy hol van. Hogyan jusson ki ebből a mély kútból? Ekkor a zsebében megtalálta a rókától kapott ezüstsípot, és belefújt. Nyomban ott termett a róka, és megkérdezte tőle, mi baja van.

– Hiszen látod, hogy képtelen vagyok kijutni innen! – mondta a királyfi.

Erre a róka beleugrott a kútba, és így szólt:

– Kapaszkodjál meg jól a bozontos farkamban!

Alig ragadta meg a királyfi a róka farkát, az kiugrott a kútból, maga után húzva a fiút, és azt mondta neki odakint:

– Most már egyedül is boldogulsz! – és azzal beszaladt az erdőbe.

A fiú aztán gyalog vándorolt tovább, és estére kelve hazaért. Atyja nem nagyon örvendezett megérkeztén, mivel nem hozott neki semmit sem. A királyfi azonban elmesélt mindent, ami vele történt: hogyan szerezte meg az aranymadarat, és hogyan tett szert a hatlábú csodapari­pára, hogyan váltotta ki fivéreit, és milyen hálátlanok voltak azok hozzá, és milyen kegyet­lenül bántak vele. Végül azt is elmondta, hogyan menekült meg. Az öreg király azonban nem akart hinni neki.

Ekkor így szólt a királyfi:

– Be fogom neked bizonyítani, hogy igazat mondtam. Hiszen kétségtelen, hogy az szerezte meg közülünk valójában az aranymadarat, aki képes felszállni a csodaparipa hátára és lova­golni rajta, és akinek közeledtére az aranymadár felemeli szárnyát a templomban, és énekelni kezd.

– Igen, az biztos, hogy így megtudjuk, melyikőtök az igazi hős – mondta az öreg király.

Először a két idősebb fivér próbálkozott. De a ló közelébe sem engedte őket, az aranymadár pedig továbbra is csak leeresztett szárnyakkal gubbasztott a templomban, és eszébe sem jutott énekelni, amikor beléptek.

Ezután a legkisebbik királyfi tett próbát. Mikor a paripa meglátta, felnyerített örömében, és olyan jámboran állt, mint egy kisbárány, míg a hátára pattant; aztán egy darabig föl-alá lovagolt a királyfi, majd leszállt a nyeregből, és a templomba indult. Alig lépett a küszöbre, az aranymadár máris levegőbe emelte a két szárnyát, és olyan csodaszépen kezdett énekelni, hogy a királynak a szemét elfutotta a könny örömében és fájdalmában. Legkisebbik fia nyaká­ba borult, és így szólt hozzá:

– Bocsásd meg nekem, hogy kevesebbre becsültelek a két bátyádnál. Most pedig fogd ezeket az álnok, gonosz testvéreket, és tégy velük, amit akarsz.

– Úgy hát nyomban úgy megbosszulom magam rajtuk, hogy egész életükben boldogan gon­doljanak rám!

Ezzel elővette a rézalmát, megforgatta; nyomban odarepült a legidősebb leány rézköpenyében. A leány olyan szép volt, hogy a királyfi édesanyja így kiáltott fel láttára:

– Ejnye, fiam, de jól választottál!

De a fiú kézen fogta a lányt, odavezette idősebbik bátyjához, és megkérdezte:

– Akarod, hogy ő legyen a feleséged?

Nem akadt boldogabb ember a bátyjánál.

Most azután megpörgette az ezüstkörtét, és repülve érkezett az ezüstköpenyes leány, aki még szebb volt, mint a másik.

– Hát akkor ezt vedd el feleségül – szólalt meg újra az anyja -, mert ennél szebbet már nem találhatsz.

A fiú azonban ezt a leányt is kézen fogta, odavezette középső bátyjához, és megkérdezte:

– Akarod őt feleségül venni?

A bátyja képtelen volt nemet mondani.

Ekkor megpörgette az aranyszilvát, és repülve jött nyomban a legfiatalabb leány. Válláról arany­köpeny hullámzott alá, tele drágakövekkel és az aranymadár gyöngyeivel, hogy a csillagos égbolt se ragyoghatott volna szebben. Az öreg királyné elámult ezen a csodálatos szépségen, és kötőjében fogta fel a leányt, nehogy a kemény földre ereszkedve megüsse magát a törékeny teremtés.

– Jobban tudod, fiam, hogy kit válasszál, mint én! – szólt a legkisebbik fiához. – Mert ennél szebb leány nincsen a nap alatt!

Ezt a harmadik leányt azután a kis királyfi vette el feleségül, és évek hosszú során át éltek megelégedetten s boldogan.

Mikor azonban sok év múltán meghalt a szépséges királyné, vele együtt eltűnt a hatlábú paripa is, meg a templomból az aranymadár, s ezt a két csodálatos lényt azóta sem látta többé soha senki.