A „rémes kétéves” kor a személyiségfejlődés fontos lépcsőfoka
Ha közvélemény-kutatást végeznék szülők körében arról, hogy a gyereknevelés során melyik volt az egyik legmegterhelőbb időszak számukra, bizonyára előkelő helyen végezne a kétéves körüli kor, amit magyarul dackorszaknak neveznek, az angolszász kultúrában pedig „terrible two”-nak, azaz „rémes kétéves”-nek. Sok szülő hitetlenkedve figyeli, ahogy az addig tündéri, mosolygós porontya akaratos, dacos kiskölyökké nő, akinek kedvenc szava a „nem”, még azokban a helyzetekben is, amelyekben a szülő biztosra veszi, hogy most aztán elhúzta a gyermeke orra előtt a mézesmadzagot, és biztosan minden a tervek szerint halad majd. Hát nem.
A rossz híre ellenére ennek a szakasznak nagyon is megvan a helye a személyiségfejlődésben. Riekje Boswijk-Hummel holland pszichoterapeuta Harag című könyvében azt írja: „A nagyon kis gyermekek nem tudják, hogy önálló identitásuk van. […] Az az érzés, hogy ő egy különálló ember, egy saját én, még olyasmi, amit fel kell fedeznie, jobban mondva ki kell fejlesztenie magában.” Saját énünk felfedezéséhez pedig a dackorszakon keresztül vezet a királyi út.
Én és a másik
Hogy ezt megértsük, ugorjunk vissza az első életévre. Ugyan ez az időszak sem könnyű („Megint sír, pedig már megetettem, megbüfiztettem, akkor miért?”), de összességében az első év a baba és a mama közötti összefonódó, összehangolt együttlét, semmihez sem hasonlítható kötelék és kötődés időszaka. Ekkor a baba még nem tudja, hogy ő nem egyenlő az anyukájával, nem érzékeli a kettejük közötti határokat. Margaret Mahler soproni születésű, Amerikában hírnevet szerzett pszichoanalitikus az első életévet az összeolvadás, a szimbiózis időszakaként írja le. Az analitikus elméletek szerint ekkor még nem létezik elkülönült én és másik, csak a homályos körvonalú mi létezik, amely összemosva magában foglalja a babát, a mamát és a külvilágot is. Van éhség, van jóllakás, van öröm, van összemosolygás – de ezeket nem valaki éli át, ezek az élmények, úgymond, vannak.
Margaret Mahler és analitikus követői szerint féléves kor körül kezdődik az önállósodás (bár talán ezt az anya eleinte nem veszi észre) – de igazán az ad ennek löketet, amikor a baba megtanul mászni, és elkezdi „bebarangolni a világot”. Elkezd kikelni a szimbiózisból. Egyfajta kettősséget él meg: szeretné felfedezni a környezetét, ugyanakkor fél is attól, hogy eltávolodjon az anyukájától – ezért gyakran visszatér hozzá „tankolni”, egy kis kapcsolati tüzelőanyagot, akár ölelés, akár szemkontaktus formájában. S azzal, hogy fokozatosan kikel ebből a szoros baba-mama közösségből, azzal, hogy egyre ügyesebben használja a testét, tapasztalatot szerez a mozgásáról (vagy épp megtapasztalja, hogy hoppá, ez fáj), kialakul benne az a tapasztalás, hogy ő különálló lény. Egy-másfél éves kor között már felismeri magát a tükörben – ez jelzi, hogy kifejlődőben az éntudata.
Az „utálatos” dackorszak igen fontos lépés a személyiségfejlődésben: ekkor erősödik meg a gyermek éntudata, ekkor tapasztalja meg önállóságát, autonómiáját. „Ezt többek között azzal éri el, hogy felfedezi saját akaratát. Észlelésének világában ez valószínűleg valamiféle hajtóerő, amelyet a testében érez, és amely bizonyos célok felé űzi: ki akar menni a szabadba, cukorkát szeretne, figyelmet akar, vagy a piros autóval akar játszani. Ugyanez az akarat idézi elő azt is, hogy bizonyos dolgokat nem akar: nem akar lefeküdni, nem akar enni, nem akarja, hogy ráadják a csizmáját” – írja Boswijk-Hummel. Tehát bármennyire is utalják a szülők a dackorszakot, ez az időszak, illetve az önérvényesítés, a világra való hatni tudás megélése elengedhetetlen ahhoz, hogy egészségesen fejlődjön a gyerek személyisége.
A teljes cikket a http://gyokerekesszarnyak.blog.hu weboldalon olvashatja el, ehhez kattintson IDE.
Forrás: http://gyokerekesszarnyak.blog.hu
