A magyar gyerek soha nincs ott, ahol van – az óvodában az iskolába készül, az alsó tagozaton a felsőre, a felsőn a középiskolára, a középiskolában az egyetemre.
Az óvoda arra való, hogy az óvodás korú gyerek számára a legkedvezőbb környezetet megteremtse.
A magyar óvodai alapprogram is leszögezi, hogy az óvodás gyerek legfejlesztőbb tevékenysége a játék, méghozzá nem a játékos tanulás vagy a fejlesztő játék, hanem a szabad játék.
Majdnem ugyanilyen fontosságú a mindennapos mese. Aki minden nap hall mesét, annak anyanyelvi fejlettsége az iskolába lépés idejére másfél évvel előzheti meg azt a gyerekét, aki nem, vagy csak rendszertelenül hall mesét. És az anyanyelvi fejlettség a biztos gondolkodás alapja. Fel akarod készíteni a gyerekedet az iskolára? Mesélj neki!
Vigyázat! A látott mese nem mese.
Miért? Mert az a legfontosabb, ami játék közben és mesehallgatás közben történik, a belső fantáziavilág megelevenedése, a belső kép készítése. Elaboráció, mondja a pszichológia, feldolgozás, félelmek, vágyak, dühök, ismeretek feldolgozása.
– Ne lépj a szőnyegre, az a tenger! – mondja a kisgyerek, és tudjuk, hogy látja a tengert, kivetíti a belső képet… (Miközben tudja, az egy szőnyeg.) A gyereknek óriási a képéhsége, mert rengeteg feldolgozni valója van.
De nem tud különbséget tenni belső és külső kép között, csak annyit lát, hogy kép, és lenyűgözve ott ragad. Ilyenkor ül a képernyő előtt ez az örökmozgó, az aktivitás duzzad, és előbb utóbb agresszióban robban, de ami talán még rosszabb, a külső kép megjelenésének pillanatában blokkolja a belső kép készítését. Nincs feldolgozás! Ha a gyerek csak a legjobb, legszelídebb angol természetfilmeket nézi, a képernyőtől, akkor is agresszívebb lesz.
Igen, a játék a legfejlesztőbb tevékenység, de ha a gyerek nem beteg, nincs szüksége “fejlesztő” foglalkozásra!
Kedvesség kell, érzelmi burok, biztonság, mert akkor tud jól játszani, akkor tud elengedetten mesét hallgatni.
Sőt: érzelmi biztonság és öröm nélkül nincs hatékony tanulás! A tanulás formája ilyenkor a spontán utánzás. (Ha tanítom a gyereket – például beszélni -, ha javítgatom, később és rosszabbul fog beszélni, és még jó, ha nem kezd dadogni. Elég, ha jó mintát adok!)
Az elmúlt évtizedekben a magyar óvoda meg tudta őrizni többé-kevésbé kisgyereknek való szakszerű jellegét, ellentétben a tőlünk keletre húzódó “komolyabb” diktatúrákkal (Szovjetunió, Románia), ahol végbement az óvodák iskolásítása.
Nehogy ilyesmi történjen nálunk is, ennek veszélye mindig fenyeget.
(A cikk forrása: Vekerdy Tamás: Kisgyerekek – óvodások c. könyve.)