Antal Ferenc
család- és gyermekvédelem szakterület
2018 a Családok éve. Ezen belül megkülönböztetett figyelem övezi a gyermeknevelést. Soha nem látott mennyiségben és minőségben projektek valósulnak meg a kisgyermeknevelést (bölcsődei, óvodai nevelést) segítendő.
A az óvodai nevelésben elsődleges szempont a család rendszerszemléletű megközelítése értelmében a család működésének megismerése, megértése.
Ehhez ad jó kapaszkodót írásunk, melyet teljes terjedelmében az ÓvodaVezetési Ismeretek júniusi, 100. kötetében olvashat.
Mi az intézmény feladata a családdal kapcsolatban?
A család rendszerszemléletű megközelítése értelmében az óvodai nevelésben elsődleges szempont a család működésének megismerése, megértése. A rendszerszemlélet lényege olyan komplex látásmód alkalmazása, amely nem csak a gyermeket, hanem a családot is kiindulópontnak tekinti.
Nem kis feladat ez: ismerni és érteni is a család működését. Merésznek kell lenni, hogy mi erre őszintén mondhassuk: igen, én ismerem és értem a család működését, teljes mértékben alkalmas vagyok a gyermekek nevelésére, gondozására, mindenkor és mindenhol kis országunkban. Mert az elvárás ez. Megpróbálom egy kicsit árnyalni a képet, mert mi elsősorban emberek (sokan szülők) vagyunk, és majd csak valamikor ezután leszünk szakemberek.
A rendszerszemlélet lényege, hogy nemcsak a gyermeket, hanem a családot is „nézzük”, vizsgáljuk, és próbáljuk a szülők cselekvéseit megérteni. Igen, a családban a gyermek helyzetét vizsgáljuk, innen rakjuk össze a családképet, innen fejtjük meg az apró titkokat, így ismerjük fel a szereplők helyét, működését, és talán felismerjük és megértjük a mozgató okokat is.
A család rendszerszemléletű megközelítése a családterápiában vált elterjedtté. Nézzük kicsit részletesebben, miben segítheti munkánkat, mit is jelenthet nekünk a rendszerszemléletű módszertan.
Kurimay Tamás fogalmazza meg tanulmányában, hogy a „rendszerelmélet, amelyet mostanában gyakran nevezünk a komplex rendszerek tudományának, széles körben használt paradigma a társadalomtudományok körében. Fejlődő tudomány, ismeretelméleti filozófia, amely alkalmazható bármely – állandó paraméterekkel bíró, és egymással kölcsönös kapcsolatban lévő részekből álló – komplex entitásra. A részek, azaz a rendszer elemei, együttműködnek, interakcióban, kapcsolatban állnak valamely séma fenntartása és bizonyos funkciók kielégítése érdekében”.
Amit a mindennapokból tudunk és a háziasszonyok gyakorlatában jelentős pragmatikus tudás: az egész mindig több, mint a részek összessége (nonszummativitás). Nem könnyű „kilogisztikázni”, hogy mindenre és mindenkire maradjon idő.
A pszichológia a családot rendszernek tekinti, ahol az egyes tagok állandó kölcsönhatásban állnak egymással. „Valamennyi családtag része az egésznek, a családnak, ugyanakkor a család egésze többet jelent, mint az egyes családtagok összessége. Vagyis a család nem csupán anya, apa, gyerekek, nagyszülők egymás mellett élése. Tulajdonságaik, jellemzőik, viselkedésük, érzelmeik, gondolataik nem pusztán csak összeadódnak, hanem egymást alakítják, így új jellemzők és tulajdonságok is kialakulnak, amik egyenként az egyénekben eredetileg nem voltak felfedezhetőek. Vagyis a rendszerszemlélet nyelvén szólva, az egész több, mint a részek összessége.”
Amikor a családi rendszert meg akarjuk érteni, akkor egy olyan csoportról beszélünk, amelynek tagjai együtt élnek, befolyással vannak egymásra, saját csoportjukat családnak tartják, és hasonló értékrendszerrel, hittel vagy meggyőződésekkel rendelkeznek. Megvan az a közösségi tudat, ami az „én” és a „mi” viszonyrendszerbe tudja azonnal elhelyezni a gyermeket éppúgy, mint a szülőt és a nagyszülőt.
A család egyik alapvető funkciója az, hogy a benne élőket védje, biztonságot nyújtson, és ki tudja elégíteni a felmerülő szükségleteket. Már az elején szögezzük le, beszéljük meg és fogadjuk el – ha nem túl nagy kérés –, hogy írásunkban nem a tökéletes családról gondolkodunk, hanem a mindennapok terheivel, gondjaival, örömeivel élő – jó esetben együtt élő – (szeretet)közösségről.
A családban élő személyek (individuumok) élethelyzetéből, életkorából, egészségi állapotából, lelkiállapotából következően nem lehet és nem is szabad mindenkinek az igényeit mindig egyformán figyelembe venni. Kell egy – folyamatosan változtatható – sorrend. Ami még azért így szól: „első a gyerek”.
Számtalan családtípust és családformát ismerünk. Az óvodában is jelen vannak:
- anyával-apával együtt élő gyermek,
- teljes család egy-két-három, akár több gyermekkel,
- nagyszülőnél élő család,
- nagyszülővel élő anya gyermekével,
- külföldön dolgozó apa és az otthoniak stb.
A szülők munkarendje szerint is nagy a szórás: 8 órás egy műszak, 8 órás két-három műszak, esti és hétvégi munkavégzés, vállalkozók, beosztottak, szakmunkások stb.
A családok különböznek, és folyamatosan – az idő haladtával – változnak is. A kisgyermekes és felnőtt gyermekes családok helyzete merőben más. Összehasonlításuk legközérthetőbben a funkcionalista szemléleten keresztül lehetséges. A funkcionalista szemlélet egyik jól használható modellje a családi életciklus modell.
„Minden rendszer jellemzője, hogy optimumon működve viszonylag állandó. Az egyensúly fenntartása a folyamatos változás révén a rendszer normál működésének része. Ezt elsőrendű változásnak nevezzük (a családi egyensúly tartalmi rendje nem változik). Amennyiben a rendszer tartalmi jellege változik, másodrendű változásról beszélünk (a családi egyensúly tartósan megbillen). Elsőrendű változás a családon belül fordul elő, másodrendű pedig a funkciókat is érintő életciklusváltásoknál.„
Erikson[2] kutatta a családi életciklus változásait, és arra a következtetésre jutott, hogy ha a változás elmarad, a család megrekedhet, és valamilyen jellegű krízis jöhet létre. Erikson elmélete azért fontos, mert számos életkrízis, megküzdésekben mutatkozó gyengeség mögött az adott életszakaszok nehézségei, sérülései állhatnak.
A rendszerszemlélethez a család megismeréséhez jó, ha felidézzük ezeket a szakaszokat, tudva, hogy nekünk a kisgyermekes családokkal van dolgunk. De a kisgyermekes családok mellett ott vannak a nagyszülők, nagynénik, keresztszülők, jó szomszédok stb.
A családi életciklusok
| Életciklus | Átmeneti feladat | Családi rendszerben szükséges feladatok |
| Otthon elhagyása, egyedül élés | Elkülönülés, függetlenség | Lehetővé tenni a fiatal leválását a családról
Krízis esetén se hívja vissza a család a fiatalt |
| Házasság, házaspár
(fészekrakás) |
Új helyzet érzelmi felvállalása | 1. Új családtag elfogadása
2. Magánélet tiszteletben tartása, új egyensúly létrejötte |
| Kisgyermekes család | Kéttagúból három- vagy négytagúvá alakulás | 1. Helyet csinálni a jövevénynek
2. Érzelmi elérhetőség új formái 3. Nagyszülői szerepek elfogadása |
| Serdülők a családban | Viselkedési és véleményszabadság rugalmasabb, de még az autoritás is fennáll | 1. A család fiatal tagjai elismerik a változás értékességét
2. Küzdelem, vita és tárgyalás értékeinek elfogadása 3. Az egymástól való különbözés fontosságának felismerése |
| Gyerekek kirepülése, „üres fészek” szindróma | Új családtagok „jövés-menésének” elfogadása, új határok a pár körül | 1. A gyerekkel új, felnőtt viszonyulás kialakítása
2. Családon kívüli világ lehetőségeinek újragondolása: időben, térben, pénzügyileg |
| Késői életszakasz | A gyerektől való nagyobb függőség elfogadása | 1. A pár/egyén az életkor előrehaladtával is fenntartja tevékenységét
2. Túlgondoskodás nélküli függés elfogadása 3. Veszteség, halál (saját is) gondolatának elfogadása |
A családi életciklusváltásból következő változások szinte mind másodrendű változások.
Fontos hát, hogy a rendszer részeként ismerjük, a család most melyik ciklusát éli, volt-e, várható-e váltás a közeljövőben. Az óvodapedagógus úgy is észleli a gyermeken a változást, tudnia kell azonban, hogy ezt mi idézi elő, várható-e krízis a családban.
A rendszerszemléletű megközelítésben nem lényegesek az előidézők, nem az a lényeg, hogy „ki miatt” történt az adott cselekvés. „Ehelyett arra figyelünk: hogyan történik mindez, hogyan járul hozzá a családtagok mindegyike a helyzet fennmaradásához? Ez a cirkuláris, körkörös okság. Kiderülhet például, hogy az anya maga is próbál mindent a lehető legtökéletesebben elvégezni egy darabig, és nem is hagyja, hogy mások részt vállaljanak benne (ami persze a többieknek lehet nagyon is kényelmes), majd amikor belefárad, a frusztrációját a közel lévőkön vezeti le, és őket vádolja. Sokszor érdemes tehát a jelenségek mögött cirkuláris folyamatokat és az egész családra jellemző (rejtett) szabályosságokat keresni.”
A család-rendszer maga is sokrétűen tagolt, alrendszerekből épül fel. „Az alrendszerek saját szabályaik szerint működnek, kommunikálnak önmagukon belül, illetve egymással. El szokás különíteni a házastársi/partneri alrendszert, a szülői alrendszert és a gyermeki alrendszert. A szülői és partneri alrendszert például még ép családokban is érdemes különválasztani, hiszen számos példáját láthatjuk, hogy a pár másként működik, ha partnerként gondolnak magukra, mint ha szülőkként.”
A rendszerszemléletű megközelítés alapján elfogadjuk, hogy a rendszer, valamint az alrendszerek között is határok húzódnak, melyek kijelölik a család és környezete közötti kapcsolatok szabályait, módjait.
A gyermek születése után a kisgyerekes családban újra kell gondolni a szülői és a gyermeki alrendszer közötti határokat. Láthatóan a térhasználat változik, a babaágy és környéke szigorúan bizalmas terület. Ki léphet ide és mikor? Az anya szoptatja (eteti) a kicsit, mit vár el ő és a család? Az idősebb testvér, nagyszülő láthatja vagy talán „zavarja” a folyamatot? Mindenki kíváncsi, hogy táplálkozik a kicsi. Ki veheti a vállára, ki büfizteti? Mikor fürdethetem? Együtt alszik-e a szülőkkel? Sok-sok kérdés, melyekre új válaszokat kell keresni. A családi alrendszerek minden szereplőjét érintik a változások, márpedig olyan változás semmilyen dinamikus rendszerben nincs, aminek csak nyertesei vannak.
A határok felállításával kapcsolatos viszonyrendszerek változása így vagy úgy, de bekövetkezik. Itt pedig szigorú autonómia-kérdésekre kell megnyugtató, ráadásul mindenki által elfogadható válaszokat keresni. A nagyszülők, nagymamák újra elemükben érezhetik magukat, most eljött az ő idejük, amit a saját gyereküknek még nem tudtak nyújtani, most mindent bepótolnak, mindenben segítenek, hogy az ő hibáikat az édesanya ne kövesse el.
Csupa-csupa segítőkészség, sok-sok jóindulatú tanács. Ki állhat ellen, ki nem eléggé hálás? Szó mi szó, a korábban felállított határok már nem érvényesek. Az elsőgyermekes család rászorul a külső segítségre. Mindenkinek igaza van, mégis határokat kell állítani, mert ha nem tesszük, a mindennapok cselekményei megteszik helyettünk. A fiatal szülőknek fel kell vállalniuk a konfliktust is, hogy megtalálják az új helyzet adta együttműködéseket, és együtt húzzák meg a vonalat.
„A család mint rendszer ugyanis nem elkülönülten kezeli az egyes kérdéseket, hanem mindig azt keresi, hogy hogyan illeszthető a működések és a kapcsolatok egészébe. A konfliktusok feloldása egyezkedések és megoldások keresése során történhet meg.”
Itt van óriási szerepe az intézményrendszerünknek: dajkák, kisgyermeknevelők, óvodapedagógusok, tanítók, tanárok segítik a gyermek, a család munkáját. A segítő szakemberek, még ha korlátozott számban is, de elérhetők: pszichológus, pszichopedagógus, fejlesztőpedagógus, logopédus, szociálpedagógus, szociális munkás kollégák állnak a családok rendelkezésére, hogy minden problémát megoldhassanak.
Az időben feltárt gondokat gyorsan, legtöbbjüket hatékonyan lehet kezelni. Meg kell tanulnunk érzékenyíteni, segíteni egymást, hogy a családban keletkezett problémákat észrevegyük és cselekedjünk is. A gyermekvédelmi törvény kötelez bennünket, kötelesek vagyunk együttműködni.
Kérem, hogy értsük ezt jól: amit látunk, tapasztalunk, osszuk meg egymással, és ha a problémamegoldás a kompetenciahatárunkon túl van, akkor ahhoz a szervezethez, személyhez delegáljuk, ami, aki jogosult és képes eljárni. Csak ennyi. Külső segítség. Aztán tartjuk a kapcsolatot, és amiben tudunk, segítünk a szükséges mértékig (saját kompetenciahatárunkig).
A családi rendszer, mint minden más dinamikus rendszer, a folyamatos változások közben is keresi a folytonosságot, a (jól-rosszul) működő kapcsolataik állandóságát. A változások – a legkisebbek is – bonyodalmat okozhatnak, az életciklusok változásai pedig maradandó (másodrendű) változást okoznak, melyeket be kell építeni a család további működésébe. Elkerülhetetlenek a konfliktusok a családban, ezek gyakran krízisekké alakulnak, mert nincs megfelelő megoldási készlet a családtagok részéről, nem képesek a vélt-valós problémát kezelni, rendezni. Itt már erősen vélelmezhető, hogy külső segítség kell az egyensúly (homeosztázis) visszaállításához.
A legtöbb család azonban, ha sokszor döcögősen is, de veszi az akadályokat. Fontos, hogy mindenki, mindenhol értse: az egyensúly, ha nem a régi állapotok szerint is, de visszaáll, és újra megfelelő mederben zajlik az életünk.
„A változásokhoz való alkalmazkodás módja és sikere nagyban múlik a szülők személyiségének, illetve kapcsolatuknak rugalmasságán.”
A teljes írást az ÓvodaVezetési Ismeretek júniusi, 100. kötetében olvashatják.
