Stresszt előidéző tényezők mindig érni fognak bennünket, azonban ezek káros vagy éppen felemelő hatásáról mi magunk dönthetünk. Mind az eustressz (pozitív, hasznos stressz) és a distressz valójában az alkalmazkodóképességünket veszi igénybe. Testünk – és ennek mintájára egy intézmény mint szervezet – ugyanazzal a tünetegyüttessel válaszol a külső és belső környezet minden olyan kihívására, amely valamiféle alkalmazkodást követel meg.
Akik stresszes helyzetben a bennük kialakult negatív érzésekre fókuszálnak, érzelemközpontú megküzdést alkalmaznak. Reakcióik arra irányulnak, hogy kezdjenek valamit ezzel a kellemetlen érzelmi állapottal: megszabaduljanak negatív érzéseiktől, kiadják magukból, megkönnyebbüljenek, visszanyerjék nyugalmukat, vagy kimondottan pozitív hangulatba kerüljenek.
Mindezt kétféle módon érhetik el:
- Irányíthatják a gondolataikat úgy, hogy létrejöjjön a kívánt érzelmi változás. Erre példa a helyzet jelentésének átértelmezése, a támasz keresése (például: baráti beszélgetés), az álmodozás, az összehasonlítás (én jobb vagyok, mint…), a belenyugvás, a valláshoz fordulás, a humor, a probléma bagatellizálása vagy a figyelemelterelés.
- Gondolataink irányításán túl viselkedésünkkel is alakíthatunk érzelmi állapotunkon, például sporttal, relaxációval, örömszerző tevékenységekkel, sírással oldva a feszültséget, illetve káros anyagokhoz nyúlva, vagy agresszív magatartással.
Az érzelemközpontú megküzdés egyik alfaja a menekülés (például: fogom a cókmókom, és fölmondok) az adott helyzetből – fizikailag vagy mentálisan. Megoldható problémák esetén ez nem megfelelő stratégia, mert a kiváltó okok megszüntethetők. Számít azonban az is, hogy mennyire fontos nekünk az adott ügy, megéri-e bajlódni a problémával.
Mindenképpen jó stratégia az érzelmekre fókuszálás olyan esetekben, amelyek nem oldhatók meg (általunk), csupán érzelmeink szabályozásával vészelhetők át, például szakítás vagy gyász esetén.
A problémaközpontú megküzdést folytatóknak a figyelmét a stresszt kiváltó helyzet köti le. A probléma okaival, megoldási vagy megváltoztatási lehetőségeivel vannak elfoglalva. Ide tartozik a közvetlen cselekvés, a helyzetelemzés, a tervezés, a szakértő támogatás keresése, információgyűjtés, a konfliktus vállalása, a megfigyelői álláspontra helyezkedés, a tárgyalás és az önfejlesztés is.
Elsőre azt a benyomást keltheti, hogy ez a megküzdési mód értékesebb vagy célravezetőbb, mint az érzelmekre fókuszáló, de ez így nem jelenthető ki. A problémamegoldó hozzáállás abban az esetben lehet jó választás, ha a helyzet valóban megoldható, megváltoztatható, és fontos is számunkra annyira, hogy foglalkozzunk vele. Ilyenkor kár keseregni a fájdalmunk felett.
A stresszel sokféleképpen megküzdhetünk. Ugyanaz a megküzdési módszer az egyik esetben a segítségünkre lehet, míg a másikban hatástalan maradhat. Előfordulhat, hogy nem vesszük észre a rossz beidegződéseinket, például amikor egy gyászfolyamatban vagyunk, észérvekkel, racionálisan akarjuk feldolgozni a történteket, pedig nem ez a megfelelő megküzdési mód (hanem az érzelemközpontú). A stresszre adott reakcióinkat a helyzetek jellemzői és a személyiségünk egyaránt befolyásolják.
A kétféle megküzdési módot keverhetjük is, azonban kialakulhat egy preferencia. Ez a preferencia tréningekkel fejleszthető, sok esetben ugyanis nem a szerepünknek/szakmánknak megfelelő módon reagálunk egy-egy distressz helyzetre (például egy sofőr felbőszülését magunkra vesszük, és visszatámadunk, érzelemből reagálunk, holott szakmaiszerep-specifikusan problémaközpontú stratégiával érdemesebb dolgoznunk).
Tehát az arányok eltolódhatnak: vannak, akik hajlamosak minden helyzetben a probléma megoldására koncentrálni, míg mások energiáit inkább az érzelmek kötik le. A két megküzdési mód helyénvalósága és valódi hatékonysága helyzettől függ, éppen ezért pontos helyzetfelismerő képességre van szükség.
Írta: Dr. Szarka Emese
megjelent a Fejlődés és fejlesztés az óvodában kötetben
