Az óvoda–iskola átmenet kérdéseit nem lehet leszűkíteni az ötödik, hatodik, hetedik életév eseményeire és tennivalóira. A gyerekek életében mindig nagy változást jelent az egyik intézményből a másikba való átlépés. Az első és legnagyobb – sokszor felkavaró – esemény a „fészeklakó” kisgyerek családból óvodába kerülése. Ha a gyermek olyan családban él, ahol négy és fél-ötéves koráig szerető gondoskodással veszik körül, természetes fejlődése általában zavartalan: magától feláll, elindul, a körülötte lévő emberektől tanul meg beszélni, játszani. Különösen jó, ha a nagyobb testvér vezeti rá a
szabad játék fogásaira, a szülők és a nagyszülők pedig mindehhez biztonságos, derűs légkört biztosítanak. A környezet mindennapi tapasztalatai vezetik rá az adott életkorban fontos ismeretekre.
A társas viselkedés alapvető szabályait a családi élet szokásai közvetítik, gyakoroltatják és rögzítik. Az
ilyen gyermek oly természetesen érik és fejlődik, mint a gyümölcs a fán. Ez elsősorban azokra a kisgyermekekre érvényes, akiket olyan felnőttek vezetnek a fejlődés útján, akik magas érzelmi intelligenciával bírnak: képesek beleélni magukat a másik ember helyzetébe, rugalmasan változtatni a saját álláspontjukat az adott helyzetnek megfelelően, kezdeményezők a testi érintésben, a lelki odafordulásban, a szavak elsődleges jelentésén túllátó párbeszédben – emberi kapcsolataikban érzelmi biztonságot tudnak teremteni. A játékban és a játékosság helyzeteiben bánni tudnak a szabadon áramló érzelmekkel és gondolatokkal. Így – beszélgetve, dúdolva, mondókázva,
énekelve, „hőcögtetve”, tapsoltatva, az ujjacskákat számlálgatva – tanulnak meg a kicsik érzelmeket kapni és adni az emberi kapcsolatokon keresztül.
Ez készíti elő őket a dolgok számbavételére, megnevezésére, kapcsolataik kíváncsi felkutatására. Ez az érzelmi intelligencia jelen lehet akár a legszegényebb roma családokban, de hiányozhat a jómódú, felsőfokú végzettséggel rendelkező szülők és gyermekeik kapcsolatából.
Az érzelmi intelligenciát az érzelmi biztonság alapozza meg, az értelmi intelligencia (az örökletesen is meghatározott értelmesség) pedig a szabad játékban és a mesehallgatásban szökken szárba. A szabad játék és a mesehallgatás azért alapvető a fejlődés szempontjából, mert érzelmileg átfűtött
képsorok megalkotásával és összefűzésével jár. E folyamatot nagyon megzavarja az életkorhoz nem illő műsorok nézésével járó, korlátozatlan időtartamú televíziózás. A képernyő képsorai kiüresítik a fantáziát, a gondolkodást, az érzelmi életet, noha sokan azt hiszik a tévénézésről, hogy „okosít”.
A családban, az óvodában és az első iskolai évek során a gyerekek számára az a legfontosabb, hogy biztos érzelmi talajon álljanak, mind a szülő, mind az óvónő, mind a tanító barátságos, odafigyelő, kedves legyen. Szerencsés az a kisgyerek, aki játékos, „mesélős” óvodába kerül, majd olyan iskolába,
ahol a játék és a mese a művészeti nevelésben is folytatódik. Azoknak a roma gyerekeknek, akiknek a családjában jelen van a mozgásritmus – mint a gondolatok és az érzelmek egyik kifejezésmódja – és a gazdag képi fantázia, sokat segít, ha az óvoda és az iskola továbbfejleszti e képességeiket. Szerencsések, ha nem sodródnak bele olyan helyzetekbe, amelyekben csak „értelmessé” akarják nevelni őket; amelyekben nem zúdulnak rájuk nyomasztóan az előbb szóban, később írásban megoldandó, ún. fejlesztő feladatok, hanem sokat mozoghatnak, énekelhetnek, táncolhatnak, rajzolhatnak, barkácsolhatnak, játszhatnak és beszélgethetnek, s mindennap hallgathatnak
emlékezetből mondott vagy könyvből felolvasott mesét.
Igen lényeges, hogy a tanulási folyamatot öröm hassa át. A szigorú követelés, a számonkérés, az állandó minősítés a magatartás-kutatók szerint sem hat pozitívan a gyermekek teljesítményére: ha egy gyermek az ismeretek megszerzése közben nem érzi jól magát, elszáll a tanulási kedve. Nagyon sok kisgyerek azért nem akar és azért nem szeret tanulni, mert korán „eluntatták”, elvették a kedvét a szabad tájékozódástól, nem hallgatták meg a sokszor nagyon is eredeti, találó, máskor csetlő-botló gondolatait. A tanító felnőttek pedig inkább javítgatták, minthogy követendő példát mutattak
volna, amit könnyű és jó utánozni. Beszédét formailag, hangzását, nyelvtani helyességét tekintve egyengették, beszédbátorságát elbizonytalanították ahelyett, hogy a gondolataira figyeltek volna, és azokat fűzték volna tovább.
Jól az beszél, aki jól gondolkodik – tehát az utóbbi az elsődleges. A türelmetlenség, a sürgetés, a leintés, az iskolás tanítgatás – bármilyen jó szándékú legyen is – hosszú távon, az iskolai tanulás szempontjából egyértelműen káros.
Az óvoda-iskola átmenet aktuális kérdéseiről beszélünk akkreditált pedagógus-továbbképzésünkön.
Forrás: VOJNITSNÉ KERESZTY ZSUZSA VOJNITSNÉ KERESZTY ZSUZSA, ZILAHINÉ GÁL KATALIN ZILAHINÉ – Az óvoda–iskola átmenet problémái
