Számos kutatás bizonyította, hogy a jobb szociális kompetenciával rendelkezők jobban teljesítenek az életük során. A család után a gyermekek szociális kompetenciáinak fejlődését a nevelési, oktatási intézmények határozzák meg leginkább, amelyben a fizikális környezetnek, a társas szabályoknak, a pedagógiai interakcióknak óriási jelentősége van. Cikkünk szakértő szerzője erről ír részletesebben. Dr. Madarassy-Szücs Anna (gyermek- és ifjúságpszichiáter szakorvosjelölt Vadaskert Kórház és Szakambulancia) írása.
A gyermekpszichiátriai ellátás során gyakran szembesülünk a gyermekek szociális kompetenciáinak problematikájával, amelyeket a legkülönbözőbb megfogalmazásokban tárnak elénk a családok. A panaszok közt gyakran a gyermek empátiáját, érzelmi intelligenciáját, közösségbe való beilleszkedését érintő nehézségek, hiányosságok kerülnek előtérbe, nemegyszer ez a segítségkérés fő indoka is.
A modern tudományos kutatások eredményei a magzati, csecsemő- és kisgyermekkori fejlődésről újabb és újabb részleteit tárják fel annak, milyen hihetetlen alkalmazkodási képességekkel rendelkezünk újszülöttkorunktól fogva a minket körülvevő tárgyi és szociális környezetünk iránt. Szocioemocionális fejlődésünk szempontjából az ekkor érkező ingerek elsődlegesen fontosak. Ez a rendkívüli tudás a csecsemő-, kisgyermekkori fejlődés alapvetéseiről nem egyformán elérhető azonban azok számára, akik elsődleges alakítói is a fejlődésnek. A szűkebb értelemben vett szociális környezet, azaz elsősorban a szülők és a gyermekekkel foglalkozó pedagógusok szerepe felbecsülhetetlen minden alapkompetenciánk, nemcsak a személyes és kognitív, hanem szociális kompetenciánk fejlődésében is.
A szociális kompetencia, valamint a szociális készségek koncepciója és meghatározása az idők folyamán sokat változott. Összességében egy olyan motívum- és képességrendszert jelöl, amely a társas viselkedés, a társas alkalmazkodás alapjául szolgál. A szociális kompetenciát Topping meghatározása szerint azon képességek meglétével és használatával definiálhatjuk, amelyek révén a személy integrálja gondolatait, érzéseit és viselkedését, annak érdekében, hogy elvégezzen olyan társas teendőket, elérjen olyan szociális kimeneteleket, amelyeket az adott kontextusban és kultúrában értékelnek. A szociális készségek a kompetencia egyik alcsoportját képezik, a szociális képességek, szociális motívumok, rutinok és ismeretek mellett. [1] Érzelmi és szociális kompetenciánk nagyon szoros egységet alkot, és bár a kutatások során teljesen egységes definíció nem forrta ki magát, a jelen felfogás szerint a két kompetenciát különálló szervezeti egységként célszerű kezelni. Az érzelmi intelligencia megnevezés a tudományos publikációkból kikopott, számos kritikus kutató érvelt ellene többek között azzal, hogy a megnevezés olyan hatást kelt, mintha egy veleszületett és rögzült tulajdonság lenne, ráadásul a valóságos mérhetőségét illetően is komoly bizonytalanságok merültek fel. [2]
Társas fejlődésünk során két párhuzamosan zajló folyamat részeként alakulnak szociális készségeink. A gyerekek egyrészt társas készségeik által integrálódnak közösségükbe, mialatt differenciálódnak is, mint különálló egyének. A közösségbe való beilleszkedés, szocializáció során a gyerekek megtanulják a társadalom normáit és értékeit, a társas szabályokat. Ezzel egyidejűleg zajlik a személyiség érése, fejlődése, amely során a gyerekek eljutnak azokhoz a sajátos érzés- és viselkedésmódokhoz, amelyekkel a változatos körülményekre egyéni módon reagálnak. Ezek az érzés- és viselkedésmódok más viselkedéses jellegzetességekkel összehasonlítva viszonylag stabilak, biológiailag meghatározottak (temperamentum). Nagyobbrészt azonban születésünktől alakulnak és a korai életévekben markánsan meghatározottak az elsődleges gondozóval való interakciók minősége, tágabb értelemben a családi rendszer működése által. [3] A kötődési mintázatokat és a személyiség alapdimenzióinak kapcsolatát elemző kutatások azt mutatják, hogy a biztonságos kötődési stílus a kognitív képességek, végrehajtó funkciók, társas kommunikációs készségek, empátia, szociabilitás, a szülőkkel való együttműködés, önuralom, viselkedés és érzelemszabályozás tekintetében is előnyt jelent a fejlődés során, és hozzásegíti a gyerekeket a sikeres szociális kapcsolatok kialakításához. [4] Az is fontos felismerés, hogy a biztos kötődésű emberek magasabb személyes és szociális önértékeléssel rendelkeznek, mint a bizonytalan és elkerülő kötődési típusba tartozók. [5]
Az elmúlt években magyar kutatások is foglalkoztak a pedagógus-diák kapcsolattal a kötődési elmélet tükrében, valamint a kötődési kapcsolat sajátosságainak áttekintésével. [6] A korábbi tanulmányokat elemezve a biztos pedagógus-tanuló kapcsolat összefüggést mutat a jobb iskolai teljesítménnyel,[7] a magasabb tanulási motivációval,[8]a fejlettebb szociális készségekkel, valamint az iskola és a tanulás iránti kedvező attitűddel.[9] A pedagógushoz fűződő szoros kapcsolat közrejátszik a deviáns magatartásformák elkerülésében [10] és az externalizáló (például agresszió), valamint az internalizáló viselkedési problémák (például szorongás, depresszió stb.) megelőzésében is. [11]
A környezeti tényezőkön túl a genetikai meghatározottság is fontos. Sok esetben a korábbi kiadványokban is részletezett, veleszületett fejlődési eltérések (pl. autizmus spektrum zavar), ADHD, szociális szorongás közvetlen magyarázatául szolgál a társas kapcsolati nehézségeknek.
A család után a gyermekek szociális kompetenciáinak fejlődését a nevelési, oktatási intézmények határozzák meg leginkább, amelyben a fizikális környezetnek, a társas szabályoknak, a pedagógiai interakcióknak óriási jelentősége van.
Mivel sajnos a kötött tanrend és individuális feladatmegoldási helyzetek a későbbi években kevés lehetőséget teremtenek, különösen nagy hangsúly helyeződik az óvodai és alsó tagozatos évekre, amikor több idő és tér kínálkozik a csoportos játékokra, közös feladatvégzésre, ahol a gyerekek egymás érzékelését, reakcióik kezelését, a szociális adok-kapok helyzeteket gyakorolják. A sikeres, önálló kortárskapcsolati interakciók az óvodától kezdve lényeges előrejelzői a későbbi mentális egészségnek. [12] Ennek a fejlődési időszaknak a feladata a kortársakkal való közös elfoglaltságban való kitartó részvétel mellett az is, hogy a gyermekek megtanulják saját érzelmi tapasztalataik és érzelmi kifejezéskészletük szabályozását. [13]
A pedagógus által tanúsított különféle nevelési attitűdök a gyermek fejlődő szociális kompetenciáit is eltérően befolyásolják. A tekintélyelvű nevelési rendszerben képviselt hagyományos értékrendben a korlátozás, büntetés eszközét gyakran alkalmazzák. A tekintélyelvű vagy autokrata nevelés fontos eleme a hierarchia éreztetése, az engedelmességre szoktatás. Ez a társas készségek terén több hiányosság vonatkozásában is veszélyeztető, leginkább a kezdeményezés hiánya, önállótlanság figyelhető meg nyomában.
A demokratikus, határozott, irányító nevelők ezzel szemben a kölcsönösség, együttműködés elve mentén kapcsolódnak a gyermekekhez. Az egyértelmű, konzekvens elvárásokat magyarázat, kompromisszumkészség kíséri. Ez a pedagógiai attitűd szociálisan sokkal hatékonyabb, önállóságra ösztönzi a gyermekeket, és nem utolsósorban a hiányosságok, hibázás lehetőségével szembeni elfogadásra tanít. A túlzott engedékenység, bár nagyfokú szabadságot biztosít, hosszú távon az alacsony szintű követelmények, a fegyelmezés hiánya éretlenséghez vezet, és a társas kapcsolatokban felelőtlenebb magatartási mintákat ad.
A teljes cikk az Egyéni fejlesztés, személyre szabott nevelés című kiadványunkban olvasható.
