Számos kutatás bizonyította, hogy a jobb szociális kompetenciával rendelkezők jobban teljesítenek az életük során. A család után a gyermekek szociális kompetenciáinak fejlődését a nevelési, oktatási intézmények határozzák meg leginkább, amelyben a fizikális környezetnek, a társas szabályoknak, a pedagógiai interakcióknak óriási jelentősége van. Cikkünk szakértő szerzője erről ír részletesebben. Dr. Madarassy-Szücs Anna (gyermek- és ifjúságpszichiáter szakorvosjelölt Vadaskert Kórház és Szakambulancia) írása.
Zsolnai kutatásai szerint a gyermekek körében végzett szociáliskészség-fejlesztő technikák közül a legcélravezetőbbek közé tartozik a modellnyújtás, ahol egy személy a bemutatott viselkedés megismétlésére kéri fel a résztvevőket.[1] A modell a helyes szociális viselkedésre hívja fel a figyelmet, a megszerzett tudást ismétléses gyakorlatokban való megjelenítéssel mélyítik el a gyerekek. Rendkívül fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a modellált tanítás természetesen nemcsak a dedikált helyzetekben, hanem folyamatosan jelenlevő és működő jelenség.
Szociáliskészség-fejlesztő tréningjeink során mindig megmutatjuk a szülőknek Albert Bandura pszichológus Bobo babával végzett kísérleteit, mely során olyan 3–6 éves gyermekek viselkedését vizsgálták, akik egy csoportjának agresszív viselkedést mutató felnőtt modellek megfigyelésére volt lehetősége. A szociális tanuláselmélet kutatói közt Bandura elsőként bizonyította, hogy a gyermekek az agresszív modelltől látott viselkedést megjegyzik és utánozzák. A későbbi kísérletek arra is rámutattak, hogy annál készségesebben utánozták az agresszív viselkedést, minél inkább kedvelték a modellül szolgáló felnőttet. Az agressziót azonban akkor is memorizáljuk, ha a modellel érzelmileg nem azonosulunk. Ez hatványozottan igaz, ha azt tapasztaljuk, hogy az agresszív viselkedéssel valamilyen előny érhető el (például ha a kutatás során a gyermekek azt látták, hogy az agresszív viselkedésű modellt „megjutalmazzák”, úgy az agressziót beépítették saját viselkedési készletükbe). Ez nemcsak az agresszióra, hanem egyéb szociális megnyilvánulásokra is érvényes.
Ez egyszersmind azt jelenti, hogy a szociáliskészség-fejlesztés legegyszerűbb módja, amikor a pedagógus modellezi a kívánt viselkedést. Sokszor kihívás lehet konfliktushelyzetek során, hogy objektív, empatikus módon reagáljunk, ugyanakkor nagyon fontos szempont, hogy például az óra menetét zavaró gyermek rendbontását hogyan próbáljuk keretezni, mit tanítunk a jó tanuló gyerekeknek arról, hogyan bánjanak azokkal, akiknek esetleg nehézségeik vannak, milyen szociális üzeneteket közvetítünk, ha kiemeljük, hogy „egy hármas lett csak az osztályban”, majd kiosztjuk a dolgozatokat a nevek és az érdemjegy említésével…
További gyakran használt eszköz a problémamegoldás, amikor a csoportban, osztályban felmerült vagy elképzelt problémát dolgozunk fel. A problémás helyzet ismertetését követően a közös megvitatás részeként fontos a helyzet alapos áttekintése, strukturálása, a valódi probléma azonosítása. Ez önmagában feszültségoldó szerepű, segíti annak elsajátítását, hogy megterhelő helyzetben ne csak az elsődlegesen fellobbanó érzelmekre hagyatkozzunk, hanem vizsgáljuk meg a mögöttes tartalmakat is, és próbáljuk azokat a megoldás érdekében kifejezni. Ha egy probléma esetén megpróbálunk belehelyezkedni a történet többi szereplőjének bőrébe is, az már átvezet a szerepjátékokban gyakorolt empátiás érzékenység növeléséhez. Kifejezetten fontos a problémamegoldás során a visszajelzések gyakorlása is. Ebben az önmagunkról történő megnyilatkozásoké az egyik fontos szempont.
Tanítsuk a gyerekeknek az én-üzenetek használatát! Konfliktushelyzetekben gyakori automatizmus az, hogy a mondataink arról szólnak, a másik mit csinált rosszul, mit rontott el, mit nem csinált meg, felejtett el stb. Az én-üzenetek lényege, hogy nem a másikat vagy a másik tettét/mulasztását minősítjük, hanem arról nyilatkozunk, ahogy ez hat ránk, amilyen érzést kelt bennünk. Pl.: „Nagyon elkeserített, hogy X. Y. megint elvette a tolltartóm, úgy, hogy nem kérdezett meg” vagy „Nagyon nehéz figyelnem a témára, ha folyamatosan meg kell szakítsam a gondolatmenetem” ahelyett, hogy azt mondanánk: „Nem igaz, hogy folyamatosan belebeszéltek!”. Az én-közlésekben saját érzéseinket osztjuk meg, így saját belső világunkat monitorozva felelősséget is vállalunk érzéseinkért. Egyúttal lehetőséget adunk a másiknak arra, hogy empatizáljon és szintén felelősséget vállaljon saját cselekedetéért. Ha belegondolunk egy klasszikus helyzetbe: „Tanító néni, az X. Y. már megint elvette a tolltartóm!” Milyen válaszra számíthatunk az esetek zömében X. Y.-tól? „Nem is igaz, én csak…” Az én-közlés azonban a belső megélést tartalmazza, nem negatív minősítést a másikra nézve, hanem saját érzést. Azt nem lehet kétségbe vonni vagy megcáfolni, ha valaki azt mondja: „Nagyon elkeserített az, hogy…”, viszont lehetőséget ad arra, hogy tudjuk, mit tehetünk, hogy megelőzzük.
A szituációs gyakorlatok, szerepjátékok az empátia és a proszociális magatartás megerősítésének eszközei. Előre meghatározott helyzetek megoldását gyakorolhatjuk be, a kisebbeknél és kezdetben inkább kötött „minta”-szöveggel, később több improvizációt is engedve. A szerepet éppen nem játszó gyerekek megfigyeléseivel is fontos ilyenkor dolgozni. Érdemes a szituációs gyakorlatok során nemcsak a szituációról, hanem az azok eljátszása során megfogalmazódó érzésekről is beszélni, ez elmélyíti a tapasztaltakat. Olyan szituációk gyakorlása a fő cél, amelyek általában problémát jelenthetnek, illetve készségfejlesztő csoportjainkon sokszor olyan szituációkat is gyakorlunk a gyerekekkel, amelyek a valóságban összezavarók, szorongást keltők is lehetnek. Az ilyen helyzetekben sokkal nehezebb meggondolt döntéseket hozni, de ha kéznél van egy forgatókönyv, egy megoldási lehetőség, az biztos fogódzót jelenthet a bizonytalan helyzetben (pl.: valakit baleset ér, elveszítjük a szüleinket egy bevásárlóközpontban stb.) A közösség kohézióját is erősíti, ha segítjük a gyerekeket abban, hogy egymást támpontként értelmezve alkossanak meg szituációs forgatókönyveket.
Megerősítésnek nevezünk minden olyan eseményt, amely adott válasz megjelenési valószínűségét növeli. A megerősítés elmélete abból az alapgondolatból indul ki, hogy cselekvéseinket múltbéli tapasztalataink befolyásolják. A korábbi cselekvések pozitív vagy negatív következményei befolyásolják a cselekedet ismétlésének bekövetkeztét. A pozitív megerősítés növeli annak a magatartásnak a gyakoriságát, mely kívánatos. Így pl. jutalommal, előléptetéssel „jutalmazva” a pozitívan cselekvőt, megerősíthetjük az adott cselekvést. Létezik büntetéses tanulási mechanizmus is, Bandura kísérleteiből azonban ismert, hogy a megvonás kevésbé éri el hatását, mint az öröm, a helyeslés kifejezése.[2] A pedagógusoknak fontos gondolni a megerősítés elvére akkor is, amikor külön figyelemmel „jutalmaznak” egy nemkívánatos cselekvést, mely azonban sokszor az elkeseredett, figyelemre vágyó gyermekek számára, akár a megrovás ellenére is, kitüntetett és ezáltal vágyott helyzet.
A szociális készségek fejlesztésének hatékony színterei a célzottan erre hivatott foglalkozások.
A teljes cikk az Egyéni fejlesztés, személyre szabott nevelés című kiadványunkban olvasható.
