Az éntudat kialakulásához köthető „dackorszak” sok kellemetlen helyzetet eredményezhet a szülők számára: a kicsi a boltban vagy útközben ezt vagy azt követel, ordít, és akár földhöz vágja magát, ha úgy érzi, nem kaphatja vagy teheti meg, amit szeretne. Ezeknek a helyzeteknek a feloldásában a legfontosabb a nyugalom: a sajátunk megőrzése és a gyermek nyugalmának helyreállítása.
A túlhevült érzelmeket nem lehet parancsszóval lehűteni, hiába kiabálunk, rázzuk meg a gyermeket, nem működik – hiszen ebben a korban a racionális gondolkodásért felelős agyterületek még kevésbé fejlettek. Körülbelül hároméves korra várható el az, hogy ha valamit megbeszéltünk előre, akkor tudja bizonyos mértékig kontrollálni az érzelmeit – amennyiben éppen nem fáradt, éhes, nyűgös, különben akkor sem.
A legjobb módszer az, ha nyugodtak maradunk, nyugodtan beszélünk, és a gyermek érzi ezt a kisugárzásunkat – ráadásul így a későbbiekre is jó mintát nyújtunk számára arról, hogyan kell viselkedni az esetleges agresszív fellépésekkel szemben. Ha a gyermek annyira átadta magát az érzelmeinek, hogy még így sem nyugtatható meg, fel kell venni, magunkhoz kell ölelni, simogatni, hogy érezze a szívverésünket, az egyenletes lélegzésünket, hallja hangunkat – ez a legjobb módszer a lecsillapodás elérésére.
A hétköznapi élet során óhatatlanul előforduló apróbb-nagyobb bosszúságok, nehézségek bizonyos óvintézkedésekkel részben megelőzhetők és józan hozzáállással előnnyé is kovácsolhatók. Mit tegyünk, ha a kisgyermek kárt tesz, viselkedésével feladja a leckét a felnőttnek, vagy csak életkoránál fogva nem érti, amit szeretnénk?
Tudnunk kell, hogy a kisgyermekek soha nem akarnak szándékosan kiszúrni velünk, ha például véletlenül leejtenek, összetörnek, elrontanak valamit, nem büntetjük meg! A kisszékre ültetés, sarokba állítás, másik szobába küldés nem lehet büntetés. A rossz reakció helyett a következményt kell megtanítanunk nekik: ha összetört valamit, hozza velünk a seprűt, lapátot, és söpörjük össze. Vannak olyan családok, ahol a szülők szinte kiürítik az alsó polcokat a kisgyermek miatt – ehelyett inkább (bemutatással, nem magyarázással) meg kell tanítani őt a felügyelettel már számára is használható tárgyak kezelésére, hiszen a szülők otthona már az övé is, ahogyan a bölcsőde csoportszobája is.
Az sem mellékes, hogy éppen tényleg rosszat tett-e a gyermek, vagy csak számunkra bosszantó a viselkedése. Olyanokat hiába is mondunk neki, hogy maradjon nyugton, viselkedjen rendesen, vagy rakjon rendet a szobájában. Helyette, ha azt mondjuk: ülj le a szőnyegre, és játssz a kisautókkal, megérti. Például a szülő a sok munka és stressz miatt fáradt, érzékeny a zajra, meg lehet előre beszélni, hogy mikor kell csendben lenni, és mikor lehet énekelni vagy a játék szerszámokkal kalapálni, ezeket hozzákapcsolva valamilyen számára is ismert helyzethez. A „rend” is túl általános fogalom – de ha azt mondjuk: tedd be az autókat a kosárba, vagy dobd ki a leejtett papírzacskót, akkor az ilyen egyfeladatos utasításokat tudja teljesíteni. És mi is kevesebbet fogunk bosszankodni, ha tudatosan kommunikálunk.
A gyermeket nagyon kizökkenti az időből, a valóságból a játék, elmélyülnek benne. Így, ha egyszer csak jön anya, hogy „megyünk a nagymamához”, jó eséllyel kitör a vihar. Ezzel szemben, ha készítünk játékos, rajzos napirendet és heti, havi időbeosztást, amelyeken megjelöljük, éppen milyen nap van, hol tartunk benne, és ezeket előre megbeszéljük vele („Te mész bölcsibe, anya dolgozóba, jövök érted, utána bemegyünk a játszótérre, visszük a futóbiciklit…” stb.), akkor sokkal könnyebb lesz az együttműködés. Vagy ha nem akar valahová elmenni, alternatívák felkínálásával irányíthatjuk a tudatát olyan dolgokra, amiket viszont szeret („Mit vigyünk az udvarra: a futóbiciklit vagy a rollert?”), hiszen más módon a meglévő érzelmi túltelítettségét nem tudjuk nem létezővé tenni, levezetni.
A rendszeresség azért is fontos, mert bár a gyermek nem tudja, mikor van reggel hét óra, amikor kelni kell, a dolgok menetét, ritmusát megjegyzi, és ezek alapján tud tájékozódni. A napi rutinon belül pedig kell hogy legyen külön idő a szülő részéről is neki szentelve, akár csak fél óra is, amikor nem vesszük fel a telefont, nem mással foglalkozunk, hanem csak vele. Így sokkal jobban fogja tolerálni azt is, ha utána órákig telefonálunk, mert megkapta azt, ami az övé.
Gondoskodjunk a gyermek nyugalmáról, és minél kisebb, annál rövidebb magyarázatokkal, mindent inkább megmutatva kommunikáljunk vele – akkor megért minket, és harmonikusabb lesz az együttműködés.
Írta: Sebestyén Bianka
megjelent a Kisgyermeknevelők szakmai-módszertani tudástára kötetben
