Ma már tudjuk, hogy a beilleszkedésben, az emberi-társadalmi szerepek megtalálásában, az „érvényesülésben” az ember érzelmi intelligenciája (EQ) ugyanolyan vagy nagyobb jentőségű, mint a kognitív/értelmi képességekre irányuló intelligenciahányados (IQ).

 

 

Fontos tehát, hogy azokban a csoportosulásokban, melyekben az első szociális élményeit szerzi a gyermek, milyen tapasztalatokat szerez, s azok hogyan épülnek be a mindennapi társas kapcsolataiba, az egyes gyermekekre jellemző, teljes személyiségfejlődésbe.

 

A gyermekek szociális fejlődése – ahogyan minden más képességrendszer is – a születés pillanattól kezdődik, első és elsődleges színtere a család, vagy az a közeg, ahol a kisbaba nevelkedik. Megtapasztalják az én, majd a mások létezését, a velük való társas lét működését egy – jó esetben stabil szerkezetű – kis közösségben, melyben a szülőhöz való érzelmi kötődés a motiváció, és a szülői modell, szokás-, szabály-, érték- és elvárásrendszer az iránymutató. Ahogy nyílik számukra a világ, úgy kapcsolódnak ebbe a folyamatba a többé-kevésbé alkalmi csoportosulások, mint például a rokonok, barátok, szomszédok, játszótéri ismeretségek stb.

 

Azoknál a gyermekeknél, akik bölcsődébe járnak, belép egy újabb, állandó szociális tapasztalás, ahol a család mellett – mely mindig meghatározó marad – a támasznyújtó szerepét a kisgyermeknevelők töltik be. Tapasztalatokat szereznek a közel azonos életkorú gyermekekkel való együttlétről, még kisebb létszámban, az érési folyamataikhoz igazodóan. Ebben a környezetben még inkább egymás mellett, mint együtt működnek, énközpontúak (ami nem egoizmust jelent, hanem azt, hogy a saját élményeiből tud kiindulni a kisgyermek), tapasztalatokat szereznek arról, hogy más gyermekeknek is vannak igényei, érzelmei, utánozzák a felnőttek magatartását az adódó helyzetekben, akikhez érzelmileg kötődnek.

 

Óvodába lépéskor többnyire már megjelenik a társas kapcsolatok igénye. Annak minősége, alakulása még mindig a referenciaszemélyhez kötődik, a tőle származó minta, az általa adott visszajelzések és a helyzetek kezelésére általa adott sémák fogják meghatározni. Alapja a gyermek és az óvodapedagógus közötti elfogadás, bizalom és szeretet. A szülőknek és az óvodapedagógusnak való megfelelni akarás egy „külső kontroll” a gyermekek számára, ám ahogyan tapasztalatokat szerez az önmagára és másokra való odafigyelésben, a közös és közösségért végzett tevékenységekben, úgy alakulnak szociális képességei, mint például önismeret, empátia, tolerancia, a segítőkészség, kivárás, együttműködő készség. S ha egy jól működő közösségben a gyermekek és a felnőtt is biztonságban és jól érzi magát, ez a külső kontroll fokozatosan belsővé válik.

 

Ez a belsővé válás nagyon hosszú és összetett, többlépcsős folyamat, nem mindig azonosítható, hol kezdődik és hol van vége, hiszen mindig adódnak új helyzetek, új közösségek, ahol új csoporttagok, kötődések, csoportnormák, csoportfolyamatok lesznek, melyeknek először még felnőttkorban is az ott működő elvárásrendszer alapján próbálunk megfelelni. 2-3 éves kortól a tapasztalati szinten történő értelmezés egyre nagyobb szerepet játszik, a különböző helyzetekben megtapasztalt, tanult komponenseket önállóan is képes alkalmazni a gyermek a megszokott szociális közegben.

 

Azonban az óvodából iskolába lépés e területen is nagy kihívást jelent a gyermekek számára, mert a pedagógus folyamatos támasznyújtó szerepe megváltozik, a hangsúly a tanulásra, az ismeretek elsajátítására tevődik át. Ma már növekvő figyelmet fordít az iskolapedagógia a szociális képességekre, ám még így is sokkal nagyobb szociális önállóságot igényel a gyermekektől, mint az a szociális környezet és azok a helyzetek, melyekkel eddig találkozott. A Nemzeti alaptantervben (2012) a szociális kompetencia kulcskompetenciaként jelenik meg, melynek fejlesztése a tantárgyak mindegyikébe beintegrálva történik, és lehetőség szerint a nevelés teljes folyamatában is megvalósul.

 

Jelentősége több okból is kiemelt:

  • a 6-7 éves gyermekek nem képesek még igényeiket, érdekeiket, céljaikat távlatokban felismerni és mindenki számára elfogadhatóvá tenni, illetve mindenki más igényeit, érdekeit, céljait elfogadni
  • éppen ezért arra sem képesek, hogy a közösségük érdekeit önállóan szem előtt tartsák, vagy abban saját igényeiket elhelyezzék, a kellő mértékben érvényesítsék, késleltessék, vagy esetleg alárendeljék, racionálisan mérlegeljenek, stb.
  • ebben a korban még nem alakul ki a valódi, belső teljesítménymotiváció sem, többnyire az általuk szeretett személynek szeretnének megfelelni, az általa közvetített mintához, érték- és elvárásrendszerhez köthető
  • ez egy olyan folyton változó, pszichikus, érzelmi és szociális érési folyamat, mely a pedagógus számára is folyamatos odafigyeléssel, vizsgálódással, mérlegeléssel, nagyfokú reflektivitással és szociális érzékenységgel látható át oly mértékben, hogy a gyermekek fejlődését segíteni tudja
  • ahogyan minden másban, ebben is változik a gyermekek fejlődése, s nekünk, pedagógusoknak reagálnunk kell erre a változásra

 

 

Írta: Kocsisné Juhász Éva

 

megjelent az Irány a suli! című új sorozatunkban.