A játék az óvodáskorban hadd legyen céltalan, l’art pour l’art, így a játéksor tervezésénél a tevékenységnek a célját nem kell meghatározni, döntő szerepű azonban a játék helye, az időtartam, a játszók életkora. Más játékot lehet játszani kint az udvaron, mást bent a (csoport)szobában, mást az asztalnál, mást a szőnyegen ülve. Bizonyos játékok eszköztelenek, de vannak játékok, amelyben kulcsfontosságú egy-egy tárgy, például az, amit elrejtünk vagy épp továbbadunk.
A szabályokat és a játék célját a játszás előtt kell ismertetni, majd a játék feltételeként elfogadtatni. Közös megegyezés alapján a játék előtt lehetséges a szabálymódosítás, illetve a szabályegyeztetés.
Ha a játék közben kiderül, hogy a játékosok még sem sajátították el a szabályokat, vagy tudatosan áthágják őket, akkor meg kell állítani a játékot, és a további játék érdekében vagy a gyerekek magatartásán, vagy a szabályokon kell változtatni, az is lehetséges, hogy át kell térni egy másik játékra, mert a kiszemelt játék nem illeszkedik az adott csoporthoz, alkalomhoz.
A játék tudnivalóit, szabályait pontos, tömör instrukcióban kell közölni, jelezni kell előre azt is, hogy mi a feladata a kiküldött vagy a bekötött szemű játszótársnak. A játék megértését segítheti egy próbajáték vagy akár a kis lépésekre lebontott rögtöni játszás. Szabálymódosítási lehetőség egy-egy játékszakasz után van: folyamatosan lehet nehezíteni vagy könnyíteni a szabályokon, a lényeg az, hogy a játék kihívást jelentsen, de ne haladja meg a gyerekek képességeit. A jól funkcionáló játék valamennyi gyereket aktivizálja, illetve lehetőséget teremt arra, hogy minden gyermek, aki szeretné, kipróbálhassa a kitaláló, az elrejtő, a nyúl, a farkas stb. szerepét.
Bár a játék résztvevőinek az a legkedvezőbb, ha mindenki játszik, és senki sem választja a szemlélődő kibic szerepét, természetesen a gyerekek életkora, karaktere más és más, így mindig lehetőséget kell adni arra is, hogy bárki ki- vagy belépjen egy játékba („én már nem játszom”; „játszhatok én is?”), lehetőleg nem bármikor, hanem akkor, mikor lezárul egy játékszakasz.
Fontos az is, hogy a játék lezárása minden játszó számára egyértelmű legyen. Alapszabály: egy játék addig játszható, amíg élvezik a résztvevők. Bármilyen korú játszónak a játék végén jólesik a dicséret, a pozitív visszajelzés. Nagyobbaknál hasznos lehet egy lezáró körkérdés, ki hogy érezte magát, mi okozott nehézséget vagy örömet neki.
Az elkészült játék- vagy foglalkozásterv tartalmazzon többféle variációt, illetve tartalék játékokat is. A játékfoglalkozás tervét rugalmasan használjuk fel, hiszen változhat az időjárás, és a gyerekek pillanatnyi hangulata is módosításra ösztönözhet. A játékvezetés tehát improvizációs képességeket is követel a játékmestertől, hiszen előre nem mindig kiszámítható, hogy melyik játék hogyan sikerül, hogy tetszik a gyermekeknek, így az megfelelő biztonságot jelent számára, ha egy-egy alkalomra több játékkal is készül: a bőséges játéklistából könnyedén ki tudja választani az épp megfelelőt.
A játékfoglalkozás ívének megtervezésekor gondoljunk arra, hogy a játéksor változatos legyen, a játéktevékenység ne váljon soha monotonná. Általában jobb, ha egyszerűbb, bemelegítő játékokkal kezdünk, majd rátérünk a bonyolultabb, hosszabb időt igénybe vevő játékokra. Azt is meg kell terveznünk, melyik játéknál üljünk, melyiknél álljunk. (A kisebb gyerekek esetén ezt bátran váltogathatjuk, de a nagyobbak már a folyamatos felállást-leülést bosszantó ugráltatásnak érezhetik.)
Fontos tudni azt is a játékmesternek, hogy a játéksor előtt, illetve után mit csinál a gyerekcsoport, vagyis milyen szereppel bír majd a napjukban a játékfoglalkozás, illetve milyen íve legyen a játéksornak: elcsendesedett, elfárasztott vagy magas energiaszintű legyen a csoport a játékfoglalkozás után.
Mikor utoljára átgondoljuk a játékterveinket, az esetlegesen szükséges eszközökről se feledkezzünk meg, ne felejtsük őket otthon! A játékmester belső ráhangolódása is kulcsfontosságú, a játékba való belefeledkezéshez feltétlen szükséges a „csak ott-lét”, és ha a játékmester nem élvezi a játékot, a gyerekek sem fogják.
Szerencsés, ha egy-egy játékban több művészeti ág is összekapcsolódik, így például a mondóka – a népdal – a fogócska a körjátékokban (például: Hatan vannak a mi ludaink; Koszorú, koszorú; Benn a bárány, kinn a farkas; Lipem-lopom a szőlőt; Elvesztettem zsebkendőmet).
Az óvodások ambivalens módon egyszerre vonzódnak a régi, jól ismert és az új játékokhoz, az óvodapedagógus feladata a megfelelő arány megtalálása, vagyis hogy a gyerekek játékkincse folyamatosan bővüljön, de egyben kedvükre ismételhessék a kedvenc játékaikat is.
Nagy segítség, ha több felnőtt játszik együtt a gyerekekkel, így a gyerekek többféle játékstílust (például szenvedélyes, fegyelmezett, tréfás, versenyző, nyugodt, izgatott, szabálykövető, -újító stb.) is eltanulhatnak, illetve tanúi lehetnek a pedagógusok gördülékeny együttműködésének – például mialatt az egyik felnőtt beköti a gyermek szemét, a másik elmagyarázza a játékot.
Az óvodáskorú gyermek alaptevékenysége a játék, amely által fejlődik, de maga a játék legyen öncélú; ha a játékot közvetve tanításra használja a pedagógus, előbb vagy utóbb kilóg a lóláb: a játék elvesztheti spontaneitását, örömét, önfejlesztő hatását, a játéktevékenység játéskos edzés jellegűvé válik.
A játéktevékenység után hasznos lehet, ha a tervet és megvalósulást összeveti a játékmester: mi tettem jól, mit rosszul, mit kell másképp tennem a következő alkalommal. Ezt az önreflexiót is nagyban segíti, ha párban, csoportban dolgoznak a játékmesterek, így egyszerre látják kívülről és belülről is a történteket.
Megszívlelendő igazság: a játékvezetés és a játszóképesség csak gyakorlatban fejleszthető – adjuk meg magunknak a hibázás jogát, eddzük a kudarctűrésünket! Ha folyamatosan keressük, kipróbáljuk, variáljuk a játékokat, akkor eljöhet az az idő, amikor már kapásból eszünkbe jut a mindenkori helyzethez megfelelő játék.
Írta: Tölgyessy Zsuzsanna
Megjelent az Óvónők kincsestára című sorozatunkban , írásunk játékgyűjteményt is tartalmaz!
