Az óvodapedagógus hivatását tekintve gyakran találkozhat olyan gyerekekkel, akiknek a viselkedése arra vall, hogy elhanyagoló vagy veszélyeztető környezetben élnek. Ha rendezettnek is látszik a családi háttér, akkor is megfigyelhető egyeseknél egy erőteljes visszahúzódás vagy éppen túlzott kötődési hajlam, esetleg zavartság, agresszió. Hogyan viszonyulhatnak ezekhez a gyerekekhez, és beszámolóikhoz a pedagógusok?
Segítő beszélgetés
Az óvodás gyermek nagyon fogékony az őt körülvevő felnőttekre, él benne egyfajta nyitottság, hogy elmondja, mi történik benne. Egyes gyerekek viszont olyan kimondott vagy kimondatlan üzenettel nőnek fel, ami akadályozza, hogy kifejezzék saját érzéseiket, szükségleteiket, megéljék gyermekkoruk önfeledt játékosságát. Ilyenek például:
· „apádtól tartani kell”
· ”anyád egy idegbeteg”
· „te vagy a legrosszabb gyerek”
· „jónak kell lenned, hogy vigyázz a családra”
· „el ne mondd, hogy láttál azzal a nővel”
· „nélküled tönkremennék, miattad élek még”
A „segítő beszélgetés” egy olyan viszonyulás a gyerekhez, aminek a segítségével a pedagógus képessé válhat a gyermeket megnyitni, hozzá közel kerülni. Ez „módszer” jelen van a tanárképzésben és a gyermekotthonban dolgozó nevelők képzésében, illetve a Gordon-tréningeken tanítják.
A segítő magatartás alapkövei az empátia, a feltétel nélküli elfogadás és a nondirektivitás. A gyermek számára komoly gátakat okozhat az azonnal tanácsadás. A nondirektivitás abban áll, hogy nem azt vizsgáljuk, hogy a gyerek valósat vagy valótlant állít, az adatok nem fontosak. Abból indulunk ki, hogy a gyerek itt tart, és ha ismeri is a valóságot, ennyire képes vele szembenézni. Nyitottnak lenni a gyermek érzéseire és képzeletvilágára – ezzel megteremthetjük számára az elfogadottság élményét, és hogy mélyebben felvállalhassa saját érzéseit, amiket otthon rejtenie kell.
A gyermek kezdeményez – az óvónő visszajelez
Általában jó hagyni, hogy a gyermek kezdeményezze az óvónővel való beszélgetést. A gyerekek elkezdenek beszélni azokról a dolgokról, amiknek örülnek, amik káprázatba ejtik őket, de időnként arról is, hogy mi történt otthon. Az óvónő osztatlan figyelme már sokat jelent, viszont visszajelzésének is a gyermek mondandójához kell illeszkednie. Nem tanácsot adni, vagy értékelni, hogy a gyerek igazat mond-e. Inkább összefoglalni ugyanazt más szavakkal, vagy megfogalmazni az érzést, ami benne él.
Például ha a gyermek azt mondja, hogy apukája munka miatt nincs otthon hétvégente, ha mi pontosan tudjuk, hogy más a helyzet, nem világosítjuk fel puszta jóindulatból. De tudtára adhatjuk más szavakkal, hogy értjük őt, és hogy biztos hiányzik neki.
Az agresszívabb gyerekek megtűrése nehezebb, de sokszor itt is segít az ő világukba való belehelyezkedés, és ha az óvónő az ő szintjükön, nem kívülállóként emeli ki őket az indulatokból. Például amikor egy kislány egy játékmacit püfföl, rá lehet szólni, de hatásosabb lehet, ha a pedagógus átéli az ő hangulatát, és például így jelez vissza a kontextus fényében: „ez a maci kedvel téged, és most éppen veled akar játszani.” Máskülönben nagy az esély rá, hogy erősítsük benne az „én rossz vagyok” érzését, ami további konfliktusok forrása lehet az óvónőkkel és társaival szemben. A gyermek előbb-utóbb belefárad az ellenkezésbe, ahogy a tapasztalatok mutatják. Ez a segítő magatartás viszont erős toleranciát követel meg a nevelőtől.
A visszajelzések típusai
Az előbbi példák alapján is láthatjuk, a visszajelzéseknek különböző típusai lehetnek. Ilyenek például:
· kritizáló
· utasító
· címkéző
· valótlan állításokkal vigasztaló
· visszatükröző
A mindennapok a visszatükröző hozzáállást igazolják; ez alatt a gondolatok, érzések, képzeletvilág visszatükrözését értjük. Ebben valójában az osztatlan figyelem érhető tetten. Ha ezt a hozzáállást egy pedagógus felveszi, nem kell tartania attól sem, hogy a gyerek elhallgat, ha mondandóját rosszul értelmezi, mert a gyerek akkor korrigálja! És a kapcsolat nem szakad meg, ha a gyermek nem tapasztal a meghallgató részéről ítélkezést, minősítést. A gyerekek feltehetnek olyan kérdéseket is, amikre nem lehet olyan könnyen választ adni, pl. „mikor jön már egyszer apa értem?”, „hol van apa, ugye nincs baja?” Ilyenkor egy egyszerű „nem tudom”-nál vagy egy megnyugtató válasz kitalálásánál többet segíthet az odafigyelés, a másik érzéseire való visszajelzés és a támasz érzékeltetése.
Pedagógus kontra segítő szerep
Egy pedagógus számára nehéz lehet fenntartás nélkül belehelyezkedni a segítő szerepébe, hiszen napi feladatai vannak a gyerekkel, és nem lehet olyan semleges, mint például egy óvodapszichológus. Szabályokat kell közvetíteni és betartatni, esetenként visszatartani a gyermeket attól, amit éppen csinálni szeretne. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy ha a pedagógus egyéni figyelmet szentel külön-külön a gyerekeknek, esetleg már kezdetben, a gyermekkel való első találkozáskor így alakítja a kapcsolatot, meg tudja őrizni a gyermek bizalmát nevelői szerepében is.
Az is akadályt képezhet az osztatlan, nondirektív figyelemben, hogy ilyen élményeket hallva a pedagógus saját élettörténetéből felidéződnek a nehezebb, kritikusabb események, és ez a gyermek beszámolója hallatán hárításhoz vagy túlazonosuláshoz vezethet. De ennek tudatában, megfelelő önismerettel elérhető az osztatlan, „szabadon lebegő” odafigyelés kialakítása.
