A mai gyerekek egy versengésen alapuló társadalomban növekednek, ahol a kultúra magában hordozza a teljesítmény és siker elvárását. Mivel a gyerekeknek felnőve ebben a világban kell megállniuk a helyüket, nem érdemes az árral szemben úszva, a versengés és a sikerorientáció ellenében nevelni. Gondoljunk arra, hogy a majdani boldogulásukat milyen nagymértékben befolyásolhatja, hogyan tűrik a versenyhelyzeteket!

A kiscsoportos óvodások viselkedését megfigyelve azt tapasztaljuk, hogy többnyire csak magukban játszanak, vagy a többiek játékát nézik, anélkül hogy részt vennének benne. Amint nagyobbak lesznek, játékuk egyformává válik, ugyanazt játsszák, mint a többi gyerek a csoportban, de együttműködés nélkül. A laza együttesben játszást csak az óvodai nagycsoport elejére válja fel a valódi együttjátszás, mint például a „boltos”, „papás-mamás”, „vonatos” vagy más, elkülönült szerepeket és bonyolultabb szabályozást igénylő forma.

Ahogy nőnek a gyerekek, úgy nő a csoport is, amelyben játszanak. A háromévesek legfeljebb hármas csoportban tevékenykednek közösen, és igen kérészéletűek ezek a társulások. Az ötéveseknél már gyakori a négy-öt személyes, hosszabb ideig működő csoport. Ezekben a csoportokban már nagyon gyakori a „konfliktus”, rendszerint egy-egy játéktárgy vagy vonzó szerep körül csapnak össze a hullámok. Ezek a veszekedések azonban nagyon adaptívak, hiszen általuk tanulja meg a gyerek a szociális életben való lét alapjait, jogai gyakorlását és az alkalmazkodást.

Mivel játszótársként már fontossá válnak egymás számára, jóval könnyebben egyezkednek, mint régebben. Az „Akkor nem játszom tovább!” hatékony zsarolási eszközzé válik, általában arra készteti a másikat, hogy engedjen. Az, hogy ki kerül ki „győztesen” ezekből a tárgyalásokból, nagyrészt a gyermekek kialakulóban lévő versengési képességein múlik. Leggátlástalanabbul talán az öt-hatéves gyerekek képesek versengeni. Ez a licitálás korszaka. Ha valamelyikük eldicsekszi, hogy új biciklije van, rögtön akad olyan, aki „még újabbat”, „még szebbet” vagy rögtön kettőt kapott. Ebben a korszakban az anyukájuk tündérek, apukájuk a világ legerősebb embere, és az óvó néni is őket szereti a legjobban.

Ezeket a münchauseni túlzásokat ne keverjük össze a hazugsággal! A vágyak ilyenkor úgy elöntik a gyermek fantáziáját, hogy a kitalált dolgok a valóság erejével hatnak rájuk. Fantáziahazugságok, kétes igazságtartalmukkal félig-meddig a gyerekek is tisztában vannak, ám képesek annyira beleélni magukat a fantáziájuk adta izgalmakba és örömökbe, hogy úgy tűnik, ők maguk is elhiszik, amit meséltek. 

A versengés a tettek szintjén is folyik: szeretnek versenyt futni, birkózni, ügyességi játékokat játszani, akadályversenyen részt venni. Szeretnek győzni, és nem tudnak veszíteni. A versengés megítélése körül hasonló nézetek szoktak polarizálódni, mint az önzés–önzetlenség kérdésénél. Ahogyan az önzést vagy a konfliktust, úgy a versengést sem szokták a szociálisan adaptív viselkedések közé sorolni, holott az emberek életében betöltött szerepe alapján ebbe a kategóriába tartozik: lehetővé teszi, hogy az ember a társakkal való összehasonlítás során saját értékeit felbecsülje. Elősegíti az így felismert értékeknek megfelelő csoporton belül státusz és szerep elnyerését, ami az egyén lelki egészségének és a csoport jó funkcionálásának feltétele.


Roberts és Sutton-Smith izgalmas antropológiai kutatása arra irányult, hogy összefüggést találjanak a társadalmak értékei és a gyermekek által preferált játékformák között. Kimutatták, hogy a sikert és teljesítményt ösztönző kultúrákban a testi ügyességet igénylő sportjátékok sokkal elterjedtebbek, mint más környezetben. Úgy tűnik ezek a játékok hatékonyan képesek előkészíteni a gyereket a felnőttvilágban való helytállásra.

A pedagógusok ugyanakkor gyakran hangsúlyozzák, hogy a versengést eleget tanulja a gyerek „otthon”, a közösségben inkább az együttműködésre nevelést kell megtanítani. Azonban érdemes figyelni arra, hogy a versengésnek is van „megfelelő” formája. Az óvodai, iskolai környezet alkalmas lehet arra, hogy morális, a másik ember érdekeit figyelembe vevő versengőket neveljen. A „megfelelő” versengés pedig éppen a verseny és az együttműködés egységeként képzelhető el. Ezek nem egymást kizáró motivációs és magatartásformák, hanem párhuzamosan létező jelenségek.
Ahogyan a kooperativitásnak vannak negatív oldalai (például a klikkesedés vagy a társas lógás), úgy a versengés is tartalmaz igen pozitív összetevőket.

Carnevale és Probst vizsgálatai a versengés kontextusára hívták fel a figyelmet. Rámutattak, hogy a versengő emberek
sokkal magasabb fokon képesek együttműködni csoportok közötti versengés esetén, mint az együttműködők, vagyis míg az együttműködők kontextustól függetlenül mindig elfogadható, jó színvonalon kooperálnak, és nem tudnak stratégiát váltani, addig a versengők a helyzettől függően rugalmasan tudnak stratégiát váltani, hatékonyabban együttműködni és hatékonyabban versenyezni.

A versengés általában akkor káros a kortárscsoportban, ha a másikon való nyilvánvaló túltevés motiválja, nem pedig az, hogy egy adott dologban a lehető legjobb eredményt érje el valaki, és ehhez a másikkal való versengést mint eszközt használja. Fontos, hogy a gyerekek felismerjék, hogy a versengésben való győzelem nem csak a másik legyőzését jelentheti.

Az óvodában, iskolában gyakori az a helyzet, hogy csak igen kevés „nyertes” és jóval több frusztrált „vesztes” van, mert a gyerekek úgy élik meg, hogy igen korlátozott javakért folyik a küzdelem, például a tudásról a „legjobb tanuló” címre vagy az erőfeszítésről, teljesítményről a „legügyesebb”, „leggyorsabb”, „legerősebb” szerepre tolódik át a hangsúly. Ebben a légkörben hamar kialakulnak az „örök vesztesek”, akik úgy érzik, legyőzték őket, és haragjukat rendszerint a sikeres gyerek ellen fordítják, akik pedig pillanatok alatt megérzik, hogy milyen hátulütői lehetnek ennek a szerepnek. Innen már csak egy lépés, hogy kialakuljon az a légkör, amiben a „nem tudás”, „nem teljesítés” és „nem igyekvés” vált ki elismerést.

A destruktív verseny kialakulásának meggátlásában döntő szerepe lehet az intézményeknek azáltal, hogy a versengés folyamatában kire irányítják a figyelmet. Ezért hangsúlyozzák a neveléssel foglalkozó szakemberek olyan gyakran, hogy nem érdemes a gyerekeket egymással összehasonlítani. Ha ugyanis a versengés középpontjában a másik személy – a rivális – szerepel, a verseny eszközei rá irányulnak, azt célozzák, hogy őt hozzák hátrányos helyzetbe.

Ha a verseny középpontjába önmagunk megemelését, a saját magunkhoz képest elért sikert helyezzük, akkor konstruktív,
személyes fejlődést szolgáló folyamat kezdődhet el, amelyben a másik kiemelkedő teljesítménye nem fenyegetésként,
hanem kihívásként, csoportszinten pedig közös dicsőségként jelenhet meg. Ahol több gyerek van egyszerre, ott óhatatlanul lesznek nyertesek és vesztesek. A nevelői feladat ebben a kérdésben kiemelkedő.

A vesztesre való odafigyelés, érzelmi támogatása, bátorítása mindenki számára természetes. Talán a legfontosabb ebben a helyzetben, hogy figyeljünk arra, hogy a vesztést mennyire globálisan éli meg a gyerek, a szégyen érzete eluralkodik-e az egész személyiségen. Fontos hangsúlyoznunk, hogy nem az egész ember, hanem csupán egy dimenziója, képessége „vesztes”, és az eredmény csak a pillanatnak szól, nem örök érvényű.

Gyakran a győztes is támogatásra szorul, ha nem is olyan látványosan, mint a vesztes fél. Amikor „legjobbak vagyunk”, akkor óhatatlanul „magunk mögött hagyjuk” a többieket, azaz képződik egy távolság a győztes és azok között, akik vesztettek. Ezt a gyerekek sokszor nem tudják természetesen kezelni, nagyképűsködnek, vagy bűntudatot éreznek, amiért győzelmük a többiek vesztését okozta. A győzelem ráadásul elvárásokat szül, mind önmagunk, mind a környezet részéről, tehát felelősséget, kötelezettséget jelent, és sok gyereket ez a súly megbénít, útját állja a további sikereknek.

Forrás: Óvónők kincsestára