A kötődési elmélet megalkotója az angol pszichiáter, John Bowlby volt. Szerinte a kötődés ösztönös élmény, amelynek a védelem és a biztonság biztosítása a célja. A csecsemő egyfajta „bioszociális ösztöntől vezérelve” kötődik az őt gondozó személyhez, aki megvédi őt a külvilág fenyegetéseivel szemben.

Bowlby megfigyelte, hogy a csecsemőt a kötődésben nem a táplálkozás érdeke vagy az öröm vezérli – hiszen az erőszakos, agresszív, elhanyagoló anyához is kötődnek a csecsemők –, hanem a közelség fokozására irányuló ösztön. Állatkísérletek és megfigyelések szintén alátámasztották a kötődés elsődlegességét. Lorenz hívta fel rá a figyelmet, hogy a fiatal libák akkor is kötődnek a szüleikhez, ha azok nem etetik őket. Harlow pedig rhesus majom bébikkel folytatott kísérleteiben demonstrálta, hogy a majmocskák nem ahhoz a pótszülőhöz kötődtek, amelyik táplálta őket, hanem amelyik a megkapaszkodást biztosította a számukra.

 

A csecsemő különböző „eszközökkel” igyekszik a gondozóját befolyásolni, hogy kötődési ösztönét kielégítse: sírással, mosollyal, gőgicséléssel magához vonzza; megkapaszkodással, követéssel próbálja magánál tartani. Ha túl nagy a távolság a gyermek és a kötődési személy között, akkor aktiválódik a kötődési viselkedés, ha viszont kialakul a megfelelő közelség, akkor a bébi aktivitása csökken. A gyermek viselkedésének a célja nem az anya mint tárgy megszerzése, hanem a kívánt anya-gyerek távolság beállítása, és ezzel a kívánt biztonsági állapot elérése, amely az aktuális körülmények függvénye. A megfelelő, kényelmes távolságot a gyermek és a kötődési személy között külső és belső tényezők szabályozzák.

 

Külső tényezők például: a hideg, a szeparáció, az idegen hely, az idegen személy. Belső tényezőként jelenik meg a gyerek aktuális állapota, például a betegsége, a fáradtsága, a negatív érzelmi állapota. A kötődési viselkedés természetesen más viselkedésekkel (például félelmi viselkedés, felfedezés) is kapcsolatban van. A biztonságot jelentő személy jelenlétében a gyerek kevésbé fél, bátrabban fedezi fel a körülötte lévő világot.

 

A kötődésben mutatott egyéni különbségeket kezdetben olyan gyerekeknél vizsgálták, akiknél az anya nem állt rendelkezésre, azaz a kötődés sérült. Ezeknél a gyerekeknél természetesen súlyos pszichés következményeket figyelhettek meg a kutatók. Később a megfigyelések fókuszába az átlagos, nem traumatizált gyerekek kerültek, és úgy tűnt, náluk is alapvető különbségek adódnak a kötődési viselkedésben.

 

A legfontosabb megfigyelések Mary Ainsworth nevéhez fűződnek. Ainsworth az ún. „idegen helyzet” vizsgálatban a korai anya-gyerek kapcsolatokon keresztül világít rá a gyerek szociális fejlődésére. E laboratóriumi vizsgálatban a kutatónő célja olyan körülmények megteremtése volt, amelyekben a kötődés és a felfedező viselkedés stresszkeltő helyzetben ragadható meg. A fokozatosan emelkedő stresszhelyzet beindítja a gyerek kötődését, közelségkeresését, és megmutatja, hogyan használja – használja-e egyáltalán – a gyerek a kötődési személyt önmaga megnyugtatására és a felfedező viselkedés folytatására. Az eljárás egy detektívtükrös szobában játszódik, a pszichológusok a tükör mögül figyelnek.

 

A kísérlet a következő lépésekből áll:

 

1. Az anyát és a gyermeket bevezetik egy játékokkal teli szobába, ahol néhány percet együtt töltenek.

2. Majd bejön egy idegen személy, aki beszélget az anyával, majd próbál bekapcsolódni a gyermek játékába.

3. Ezt követően az anya kimegy a szobából, és az idegennel hagyja a gyermeket néhány percre.

4. Az anya visszatér, az idegen csendben távozik.

5. Az anya újra távozik, és egyedül hagyja a gyereket a szobában.

6. Az idegen visszatér a szobába, és néhány percet együtt tölt a gyerekkel.

7. Az anya újból visszatér, és az idegen csendben távozik.

 

A gyerekek viselkedésük alapján jellegzetes kategóriákba sorolhatók:

 

– A biztonságosan kötődő gyerekek (60–65%) az anyát mint bázist használják. Tőle indulnak felfedezőútra – és hozzá érkeznek meg. Ha az anya kimegy a szobából, érzékelik és jelzik a hiányát, ha megérkezik, örülnek. Ha az anya jelen van, mernek tőle eltávolodni, mert „tudják”, hogy biztonságosan visszatérhetnek hozzá.

– A gyerekek kb. 30%-a a bizonytalan-elkerülő csoportba tartozik. Az anya távozására csak enyhe negatív reakcióval reagálnak, megérkezésekor eltávolodnak, inkább a játékra fókuszálnak. Az anya közeledésére ellenállóak lesznek, megmerevednek vagy igyekeznek eltávolodni, elhajolni. A felfedezés számukra fontosabb a kötődésnél.

– Kb. minden tizedik gyerekre a bizonytalan-ambivalens viselkedés jellemző. Ők a vizsgálat kezdetétől nyűgösek, passzívak, nem túlzottan távolodnak el az anyától. Az anya távozása nagyon felzaklatja őket, de az anya megjelenésére dühös ellenállással reagálnak. Jellemző rájuk, hogy bár keresik az anya közelségét, mégsem tudnak mellette megnyugodni. Keservesen sírnak, hogy anyjuk vegye fel őket, majd ugyanilyen keservesen, hogy tegye le. Számukra a felfedezés eltörpül a kötődés mellett.

– Kb. 10% az ún. dezorganizált gyerekek aránya. Náluk sok különböző, egymással ellentétes viselkedésminta jelenik meg. Sikítva várják anyjukat az ajtóban, de csendesen elhúzódnak tőle, ha visszatér. Viselkedésükben a zavar és az anyától való félelem érhető tetten. Gyakran megdermednek, vagy indirekt sztereotip mozgásokat, arckifejezéseket vesznek fel.

 

Ha a gyermek kiskorában azt tapasztalja, hogy az érzéseire megfelelően reagál, a szükségleteit kielégíti, a komfortérzetét és a biztonságát megteremti a „másik”, akkor az élete későbbi találkozásaiban is ezek az elvárások fogják irányítani – alapvetően bízni fog az emberekben, és önbizalommal közelít feléjük.