A projektmódszer kialakulása a századfordulóra tehető. Először John Dewey alkalmazta chicagói kísérleti iskolájában, majd követője, William Heard Kilpatrick írta le e pedagógia elvi alapjait és a gyakorlati alkalmazás módjait 1919-ben megjelent The project method című könyvében.
A 30-as évekig a Szovjetunióban is sok követőre talált. Magyarországon egyes reformpedagógiai irányzatok keretében alkalmazták a két világháború között, „újrafelfedezése” pedig a 80-as, 90-es évekre tehető.
Elkerülhetetlen, hogy néhány szót ejtsünk az idegenül hangzó projekt kifejezésről. Sokan sokféleképpen határozták meg, így ahelyett, hogy definíciókat sorolnánk fel, kiemelünk néhány lényeges kulcsszót a projektfelfogások köréből, amelyek hol a tanítási-tanulási folyamat, hol pedig a tanítás tartalmi ismérvei felől közelítik meg a projektet.
Arra is fel kell figyelnünk, hogy a projektpedagógiát iskolai rendszerhez dolgozták ki külföldi és magyar pedagógiai elméleti szakemberek. Ezért az egész rendszert adaptálni kell az óvodai körülményekre úgy, hogy véletlenül se az ismeretközvetítést erősítsük meg, hanem a tapasztalatra épülő felfedezéses tanulás segítségével rögzüljenek az új ismeretek. Ismerjük meg néhány pedagógiai gondolkodó ezzel kapcsolatos gondolatát!
„Egyetlen gramm tapasztalat többet ér egy tonna teóriánál.” (John Dewey, 1912.)
Eszerint a gyermekeknek megtaníthatjuk akár tízféle pillangó nevét is, de nem biztos, hogy értelme lesz, míg nem látja, nem tapasztalja a színét, formáját, nagyságát, röpködését és az életére jellemző érdekességeket. Vagy beszélhetünk a pici baba gondozásáról is, az sem lesz igazán élményteli, de ha néhány gyermekkel ellátogatunk az egyik óvodásunk testvéréhez, és részesei leszünk a testvér gondozásának, etetésének, azt nem felejtik el. Néhány gyermek kommunikációjára oda tudunk figyelni, és így minden gyermeki igényt, kérést, kérdést meg tudunk válaszolni.
„A tanulóknak a projektoktatásban valóságos feladattal kell szembesülniük, amelyben maguk dolgozzák ki részvételük egyéni tervét és annak az útnak minden részletét is, amely e terv megvalósításához vezet.” (Richards, 1900.)
Eszerint az óvodásoknak is valóságos feladatokat kell elvégezniük, valóságos helyszínen. Ezek között lehetnek egyéni elképzelések, egyéni feladatok, melyekkel segíthetjük a gyermek fejlődésének kibontakozását. Tehát a projektpedagógia kiváló a gyermekek egyéni fejlesztésére, ha az óvónő tudatosan építi fel az egyéni fejlesztések lehetőségeit a projekttémához.
„A projekt mindig célvezérelt tapasztalatszerzés, mindig célirányos tevékenység, amelyben az uralkodó elképzelés határozza meg a tevékenység célját, rendezi el folyamatát, és adja motivációs erejét.” (Kilpatrick, 1918.)
Kilpatrick szerint a projektet nagyon precízen kell megtervezni, céljainknak megfelelően. Tudnunk kell, mit csinálunk, miért csináljuk, illetve milyen tapasztalatokhoz szeretnénk eljuttatni a gyermekeinket.
Tehát hibás projektfelfogást tükröz, ha azt sem tudjuk, hogy a gyűjtőmunkával mit hoznak majd be a szülők az óvodába, s fogalmunk sincs, hogy mi minden kerül a környezetünkbe. Hiszen az óvónő tudatos munkája alapján marad meg az a pedagógiai elvünk, hogy az óvodás gyermek a szűk, közvetlen környezetét ismerje meg, és kis „lokálpatriótává” váljon. Tudjon minden értékről és problémáról, ami őt körülveszi, tudja, hogy környezetében kinek milyen virága van, milyen háziállatok élnek az óvoda szűkebb és tágabb környezetében, tudja, hol vannak nagyon gondozott szép házak. Kívülről-belülről ismerje, hogy milyen intézmények vannak az óvoda környezetében, azokat hogy hívják, mit csinálnak ott, kik dolgoznak ott, nekik mi a feladatuk, munkájuk. Mindezeket csak úgy ismerheti meg a gyermek, ha egy, két, akár három hetet is szánunk például a gyógyszertár, rendelőintézet vagy a vasútállomás teljes „befogadására”.
Ez a cikk az Óvónők kincsestárában jelent meg. Ha szeretne hasonló témákban még több hasznos információt, legyen Ön is előfizetőnk!
[products ids=”348″]
