„Találkoztál már valaha sikeres, kiteljesedett, boldog emberrel, aki ugyanakkor pesszimista? Én nem. Ez azért van, mert az optimizmus erővel ruház fel, és irányítja az érzelmeidet. A pesszimizmus meggyengíti az akaratodat, és elősegíti, hogy az aktuális hangulatod befolyásolja a cselekedeteidet. Optimista szemlélettel viszont a hozzáállásodat irányíthatod, hogy a legjobbat tudd kihozni a kétségbeejtő helyzetekből. Ezt nevezik »átírásnak«, mert míg néha a körülményeket nem tudod befolyásolni, azon igenis képes vagy változtatni, hogyan tekints a dolgokra.” (Nick Vujicic)
Amikor a gyerekeket optimizmusra neveljük, valójában reális és felelősségvállaló gondolkodásra tanítjuk őket. Arra inspiráljuk őket, hogy megismerjék a saját gondolataikat és érzéseiket, kíváncsiak legyenek azokra, maguk alakítsák az életüket, és ne csupán elfogadják azt, ami velük történik.
Hogyan fejlődik az optimizmus?
„Az a szó, hogy »lehetetlen«, nem szerepel a szótáramban.” (Napóleon)
Óvodáskorban a sikeres cselekvés az a próba, amely megalapozza az aktuális és a későbbiekben is működő optimizmust. A feladat lényege, hogy a gyermek olyan magatartást alakítson ki, amely által – sokszor szülői/nevelői segítséggel – megoldja a korának megfelelő feladatokat, kitart a kihívások során, és legyőzi a felmerülő akadályokat. Amikor a gyermek iskolás lesz, a sikeres cselekvésről a gondolkodásra tevődik át a hangsúly – különösen akkor, amikor hibázik. Ebben az életkorban a gyermek már értelmezni próbálja a világot, megérteni a saját sikereit és kudarcait. Töpreng, hogyan lehetne sikeresebb, hogyan kerülhetné el a bukást. Azok a gondolatmenetek, amelyek ebben a korban kialakulnak, döntőek az optimista, illetve pesszimista attitűd kialakításában. Nem az a lényeg, hogy a gyermek hibázik-e vagy sem, hiszen mindenki hibázik, aki próbálkozik, hanem az, hogyan vélekedik a saját hibájáról. Kialakul-e benne a pesszimistákra jellemző katasztrofizálás vagy sem.
Nézzünk egy példát!
A gyerekek homokvárat építenek a játszótéren. Kisebbek, nagyobbak együtt játszanak, így jelentős különbségek vannak a motorikus készségekben és az építészeti elképzelésekben. A nagyobb fiúk alagutakat ásnak, homokkrokodilokat formáznak a várárokba. Az egyik kicsi szintén megpróbálkozik egy kis krokodil elkészítésével, ám nyilvánvalóan nem tud olyan szépen dolgozni, mint a nagyok. Dühösen összetiporja a művet, és sírva panaszkodik az apukájának: „Béna vagyok, nem akarok ilyet játszani! Nekem soha nem sikerül semmi!” A papa szíve összeszorul, és így vigasztalja: „Ugyan már, a tiéd legalább olyan szép volt, mint az övék. Na, gyere, csinálok neked egyet!”
Az apuka kétségkívül jóindulatúan közelít toporzékoló fiához, és a legjobb szándék vezérli, azonban két ponton is hibázott: egyfelől valótlant állít, amikor esküdözik, hogy a krokodil legalább olyan szép volt, mint a nagyoké, és a füllentéssel a fia is tökéletesen tisztában van; másfelől amikor felajánlja, hogy épít neki egyet, akkor megszabadítja ugyan a próbálkozás frusztrációjától, ám a siker lehetőségétől is. Ha hosszú távon sikeressé, optimistává akarja tenni a gyermekét, akkor a hazugság és a felmentés helyett a katasztrófa-gondolkodással kell szembehelyezkednie. Nem az a baj ugyanis, hogy nem sikerült megformázni a krokodilt, hanem hogy a kisfiú úgy gondolta, hogy ő „béna” és „neki soha semmi sem sikerül”.
Ha a papa például így reagál: „Lehet, hogy ez a krokodil most nem lett olyan szép, mint a nagyoké, de nagyon ügyes vagy, hogy megpróbáltad, és jusson eszedbe, hogy tegnap az oviban a Kati néni kiragasztotta a rajzodat a falra, úgyhogy nem igaz, hogy soha semmi sem sikerül. Krokodilhomokozásban még nem vagy olyan jó, de mire te is nagy leszel, menni fog!” Ezzel megingathatta volna a pesszimista gondolatmenetet. A kisfiúnak meg kell tanulnia, hogy a hibái ideiglenesek, és az adott helyzetnek szólnak. Ha megtanul így gondolkodni, akkor a kudarcai nem fogják rombolni a magáról kialakított képét, az önbecsülését.
A szülők és nevelők szerepe
A gyerekek saját értelmezői stílusuk jelentős részét a szüleiktől, a pedagógusoktól, a velük kapcsolatban álló felnőttektől tanulják. Amikor a felnőttek magukra vonatkozó kritikáit hallják, nemcsak a kritika tartalmát, hanem annak stílusát is eltanulják. Emellett a felnőttek mintaként szolgálnak abban is, ahogyan saját magukról gondolkodnak, a saját sikereiket, kudarcaikat, lehetőségeiket és akadályaikat mérlegelik. Nagyon fontos tehát, hogy a felnőttek milyen példát mutatnak! Az egyik legfontosabb dolog, amelyre figyelnünk kell, a pontosság.
A túlzásba vitt hibáztatás, a kritika bűntudatot, szégyent, önvádat eredményez, és bénítóan hat a gyermekre. Nem tud változtatni, mert a feladat meghaladja az erejét. (Természetesen, ha túl kevés a kritika, az ugyanilyen veszélyes, hiszen akkor a gyerek nem lesz motivált arra, hogy változtasson.) Amikor azt mondjuk a gyereknek, hogy „Egy szörnyeteg vagy, állandóan terrorizálod a testvéredet!”, mert már harmadszor kezdi újra a csúfolódást tíz percen belül, akkor kétségkívül túlzásba esünk, ahelyett hogy pontosan fogalmaznánk meg a kritikánkat, inkább – akár tudat alatt – azt akarjuk, hogy neki is fájjon.
Ezzel azonban nem segítjük elő a változást, hiszen a gyermek vagy komolyan vesz minket, és elhiszi, hogy egy szörnyeteg (ami lebénítja, és szétzúzza az önbecsülését), vagy jogos önvédelemből elengedi a füle mellett a megjegyzésünket, és folytatja tovább a csúfolódást.
Fontos, hogy amikor csak lehet, optimista és értelmező stílusban kritizáljunk! Ha a felnőttek túl általános üzeneteket használnak, akkor a gyermek könnyen pesszimista hozzáállást alakíthat ki. Ha azt mondják neki, hogy lusta, azzal az egész személye ellen intéznek általános támadást, míg ha úgy fogalmaznak, hogy „erre a dolgozatra nem készültél fel”, akkor pontosan azt a viselkedést támadják, amelyet helytelennek tartanak. Ez a viselkedés specifikus és megváltoztatható, hiszen a következő dolgozatra fel lehet készülni. Ha a gyermek azt hallja, hogy ő bizony lusta, könnyen magáévá teszi, és az önképébe illeszti ezt az elemet, még ha nem is lesz rá büszke, nemigen fog erőfeszítést tenni arra, hogy változtasson.
Szerző: Farkas Aranka
A cikk az Óvónők kincsestára című kiadványunkban jelent meg teljes egészében. Ha tetszett, amit olvasott, ITT rendelheti meg az alapművet, amely 400 oldalnyi módszertani segédanyagot tartalmaz, és évi 6 alkalommal (alkalmanként 90-100 oldalnyi) további szakmai anyaggal bővül.
