A gyermekközösségek egyik negatív sajátossága a szekálás, piszkálás, melyet a szakirodalomban a bullying szóval határoznak meg. Már óvodáskorban megfigyelhetjük ennek csíráját, és tehetünk is ellene.

Óvodáskorban a gyermekközösségekben számos agresszív megnyilvánulást figyelhetünk meg, ami az óvodások fejletlen szociális és emocionális készségeivel, nem megfelelő kapcsolatteremtő próbálkozásaival, valamint korlátozott nézőpontváltási és indulatkezelési képességével magyarázható. Már ebben a korban megjelenik az agresszió sajátos formája, a bullying, ami az áldozat ismételt bántását jelenti a figyelemfelkeltés, a kontrollszerzés vagy az erőfitogtatás eszközeként. Ha a közösségbe kerülés kezdetén a nevelők (szülők, óvodapedagógusok) nem lépnek közbe, és a bántó viselkedés sikert hoz, a pozitív társas viselkedés helyett ez a magatartásforma erősödik meg.

Annak érdekében, hogy a bullying megelőzhető legyen, meg kell érteni a bullying természetét, és ismerni kell olyan aktivitásokat, melyek a gyermekek szociális készségeinek fejlesztését célozzák.

Mi a bullying?

A bullying jelenségének a köznyelvben sokféle elnevezése van: kipécézés, szekálás, „rászállás”, piszkálás, basáskodás, csicskáztatás, bántalmazás,
zaklatás, megfélemlítés. Dan Olweus, az iskolai bullying egyik széles körben elismert kutatója szerint „… a diákokat zaklatás vagy elnyomás éri akkor, ha ismétlődően és hosszú időn keresztül negatív cselekedetnek teszi ki (szándékosan sérülést vagy kellemetlenséget okoz) egy vagy több másik diák.”
A bullying megvalósulásának sarkalatos pontja tehát a szándékosság és a hosszú időn keresztül fennálló ismétlődés, továbbá hogy egyenlőtlenek a fizikai vagy pszichikai erőviszonyok, vagyis megjelenik az erőfölény, a másik feletti agresszív hatalomgyakorlás, a megalázás és az áldozat nehézsége önmaga megvédésében.

Bullying az óvodában?

Óvodáskorban az esetek többségében még nem beszélhetünk a fenti kritériumok teljesüléséről: ugyan megjelenik a fizikai bántalmazás (például
célszemély megverése/megveretése, lökdösése, megcsípése) mellett a verbális (csúfolás, bántó megjegyzések, fenyegetés) és a kapcsolati
forma (másik közeledésének elutasítása, kiközösítés) is, de alacsonyabb a szerepek stabilitása, vagyis még kevés az olyan gyerek, aki rendszeresen áldozati szerepbe kerül. A szakirodalom alapján azt mondhatjuk, hogy óvodáskorban a bullying előképeiről érdemes beszélni, ami azt fejezi ki, hogy más agresszív viselkedéstől megkülönböztethető jelenségről van szó, de nem feltétlen alkalmazható a klasszikus (iskolás korosztályban használatos) bullying definíció a 3-6 éveseknél.

Az agresszív viselkedés hátterében gyakran

• egyéni jellemzők (temperamentum, személyiség),
• családi hatások és tapasztalatok (hatalomhangsúlyozó nevelési stílus, széttartó nevelés, túlzott engedékenység, nehéz élethelyzetek, bizonytalan vagy dezorganizált kötődési stílus, családi működésben rejlő zavarok, túlzott képernyőhasználat, elhanyagolás, bántalmazás),
• esetleg mentális, gyógypedagógiai vagy szomatikus problémák húzódnak meg, melyek kezelése fontos feladat.

Mindazonáltal, mivel az agresszív viselkedés, illetve a bántalmazás az intézményben és a kortárscsoportban jön létre és jelenik meg, megkerülhetetlen, hogy olyan megoldásokat találjunk, amelyek nem csupán az agressziót elkövető gyermek szintjén avatkoznak be, hanem a környezet többi tagját is érintik, mozgósítják, annál is inkább, hiszen mind az áldozatokra, mind az azt szemlélőkre hatással van az erőszak.

Sőt mi több, gyakori tapasztalat, hogy az egyéni és környezeti tényezők interakcióban vannak egymással, szűrik, módosítják egymás hatását, így például a csoportlégkör is szerepet játszhat az erőszakos viselkedés megjelenésében, ezért rendkívül fontos komplexen szemlélni és elemezni a helyzetet, továbbá megtervezni a beavatkozás lépéseit.

Az agresszió megjelenése még nem egyenlő a bullyinggal, de helytelen kezelése esetén azzá alakulhat. A közösség és a felnőttek reakciója rendkívül nagy hatással van arra, hogy az erőszakos vagy a békés megoldási stratégiák rögzülnek-e a gyermekek viselkedésében. Óvodáskorban a pedagógusnak érdemes odafigyelnie a bántalmazásra utaló, azt előrejelző viselkedésre is, hiszen ezek nem megfelelő kezelése kortárs bántalmazáshoz vezethet. Ilyen előrejelző viselkedés lehet a „félelemkeltő, ijesztő dolgok mondogatása, grimaszok, mások tárgyainak, játékainak elvétele, a másik félrelökése, elutasítása, a kapcsolat, együttjátszás visszautasítása vagy mások hamis megvádolása”.

Agresszió esetén fontos a felnőtt környezet határozott közbelépése, mivel ha a gyermek eredményesnek, illetve sikeresnek tapasztalja tettét, és célt ér vele, az megerősítően hat rá. Az egyértelmű felnőtt beavatkozás hiányában azok a gyerekek, akiknek hasonló attitűdjeik vannak a bántalmazással kapcsolatban, elkezdhetik követni az erőszakos viselkedést, aminek a veszélyét tovább növeli, ha a gyermek egyébként sikertelennek érzi magát az intézményi környezetben, és a bántalmazóval való azonosulás révén sikereket érhet el. Lényegében tehát, ha a felnőttek nem állítják le a gyermekek erőszakos viselkedését, akkor ezzel felhatalmazzák őket az erőszakra.

A felnőttek szerepe abban is meghatározó, hogy milyen példát mutatnak, ők maguk hogyan reagálnak a konfliktushelyzetekre, agresszióra. A felnőtt agresszív, büntető reakciói növelik a gyermek frusztrációját, és hátráltatják az együttműködés kialakítását, a konstruktív problémamegoldás folyamatát. Emellett olyan mintát közvetítenek a gyermek számára, hogy konfliktus, vagy feszült helyzet esetén az agresszió, és az erőfölényből közvetített üzenetek elfogadható válaszok. Mivel a gyerekek rendkívül érzékenyek a felnőttek agressziójára, ezért ha a pedagógus agresszíven,vagy elutasítóan viselkedik egy gyermekkel, az hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyermek célponttá váljon.

Szerzők:  DR. JÁRMI ÉVA – pedagógiai szakpszichológus, egyetemi adjunktus, SZŐNYI LÍDIA – pedagógiai szakpszichológus, óvodapszichológus

A cikk teljes terjedelmében Az egészségfejlesztés nagykönyvében jelent meg, amit ITT RENDELHET MEG.