Az utóbbi két évben egyre többször kapok felkérést iskolákból, óvodákból arra, hogy mentálhigiénés szakemberként beszéljek, vagy osszam meg ismereteimet az először Herbert Freudenberger pszichoanalitikus által vizsgált jelenségről, a „kiégésről”, ami nem egyenlő a kimerüléssel. Sokan tapasztalják meg ennek egyik jellemző következményét a mindennapokban, az egészségügyben, az oktatásban, vagy éppen a kereskedelemben, amikor orvos, ápolónő, tanár vagy kereskedő finoman szólva nem éppen kulturált formában válaszol a hozzá segítségért fordulóhoz.
Szappanos József mentálhigiénés szakember, és a szolnoki Humán Szolgáltató Központ igazgatóhelyettesének írásából közlünk részleteket.
Freudenberger szerint a kiégés jobbára a segítő szakmákban dolgozók körét érintheti. Azokat, akik napi munkájukat emberek érdekében, emberekkel érintkezve végzik. Ezek közé tartoznak az óvodák dolgozói is, ám szerencsére a kiégést illetően a kevésbé érintettek között találhatjuk őket. A dobogó első fokán az egészségügyben dolgozó nővérek és orvosok állnak. Paradoxon, hogy bár ez bár közismert, a helyzet feloldására mégsem történik érdemben, szervezetszerűen semmi. Illetve valami mégis megmozdult, mert „Kiégés és agressziókezelés az egészségügyben” címmel akkreditált képzés volt a Lurdy Házban.
Meglátásom szerint az úgynevezett segítő szakmát napjainkban tágabb értelemben kell értelmeznünk, mint ahogyan azt 1974-ben Freudenberger gondolta. A napi hírekben is fellelhettünk erre utaló jeleket a közelmúltban. Az elvárásoknak megfelelni akaró buszsofőr esetében, aki a leszállni készülő édesanya előtt bezárja az ajtót, miközben annak csecsemője már a megállóban van a gyerekkocsiban, és az anyával továbbhajt a következő megállóig. Vagy a jelentős terheivel egyedül maradó anyuka esetében is vélelmezhetjük a kiégési szindróma jelenségét, aki belefásulva élethelyzetébe, nem törődik a gyerekével. Egyfajta méla közönnyel szemléli a körülöttük zajló eseményeket.
A szakirodalomban 1974 óta lehet találkozni a kiégés fogalmával. Herbert Freudenberger szerint a kiégési szindróma „krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s amelyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek”.
Az azóta eltelt időszakban egyre többen fordultak érdeklődéssel a téma felé. Köztük Dista Kafry, Cherniss vagy Christina Maslach, míg hazánkban mások mellett Szicsek Margit, Hegedűs Katalin, Pálfi Ferencné, Pikó Bettina kutatta a kiégés okait. A nemzetközi tudományos vizsgálatok szerint a mai modern társadalmakban a megbetegedések 80 százaléka a stresszben gyökerezik. Leginkább igaz ez azokra az országokra – köztük hazánkra is –, melyek az elmúlt évtizedekben jelentős gazdasági, politikai és társadalmi változásokon mentek keresztül. Ezekben az országokban a növekvő morbiditási (megbetegedési) és mortalitási (halandóság) ráta hátterében a lelki, magatartási tényezők, a krónikus stressz és az azzal való megküzdés húzódik meg. Ezek a változások a pszichoszociális stressz növekedését okozzák. Hazánkban Kopp Mária és munkatársai több évben végzett vizsgálatának eredménye alapján feltételezhető, hogy ezekben az országokban a munkahelyen megnyilvánuló pszichoszociális stressz is nagyobb kockázatot jelent az egészségi állapotra.
Maga a kiégés egy többlépcsős, öt fázisra szakaszolható folyamat. A kiégés kapcsán majd a későbbiekben említésre kerül a Schmidbauer által 1977-ben definiált Helfer-szindróma, a kényszeres segítés is. Többek között azért, mert a kiégéskutatás a személyiség felől is vizsgálja a témát, nem csak a munkakörnyezet oldaláról. A kiégést akkor lehet igazán elkerülni, ha az egyén és a munkakörnyezete jól illeszkedik egymáshoz.
Természetesen az első helyen e szerepben az anyát kell említeni, ám nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik a felcseperedés, a szocializáció során szerepet vállalnak a gyerek nevelésében. Ezen személyek között bizton említhetjük az óvodák dolgozóit is. Hermann Imrével hozzáfűzhetnénk ehhez, hogy a lelki egészség alappillére – ha úgy tetszik, fő védő tényezője a megkapaszkodás. Ha tehát a gyermeknek a megkapaszkodásra iskoláskor előtt kedvező lehetősége van, nagy a valószínűsége, hogy felnőttkorára egészséges marad.
A másik ok, amiért beszélni kell a kiégésről az az, hogy rohanó világunkban egyre többször találkozunk a kiégés különböző fázisaiban lévő emberekkel, akiknek segíteni lehetne, ha felismerjük a kiégési szindróma jeleit, és nem keverjük össze azt a stressz okozta állapottal. A legjobb azonban az, ha meg tudjuk előzni bekövetkezését, melyhez nemcsak a munkavállaló szemléletváltozása, hanem a munkakörülmények változása, a munkáltató felelősségvállalása is szükséges.
A kiégés jeleiről, okairól és lehetséges megelőzéséről hamarosan további információkat olvashat weboldalunkon.
A teljes cikk az Óvónők Kincsestárában jelent meg, amelyet megrendelhet a LINKRE KATTINTVA.
