Szerzők: Mlinkó Renáta és Kiss László
A beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézség magyarázatra szoruló fogalom. Ezt a kifejezést a nemzetközi gyakorlat önálló diagnosztikai kategóriaként nem használja, e tekintetben ez magyar sajátosság. A kategória lényegének megragadása azonban problematikus, a jogszabály – a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény (a továbbiakban: Nkt.) – is „negatív” megközelítéssel él, voltaképpen azt mondja meg, hogy a BTMN mi nem:
„Beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyermek, tanuló: az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló, aki a szakértői bizottság szakértői véleménye alapján az életkorához viszonyítottan jelentősen alulteljesít, társas kapcsolati problémákkal, tanulási, magatartásszabályozási hiányosságokkal küzd, közösségbe való beilleszkedése, továbbá személyiségfejlődése nehezített vagy sajátos tendenciákat mutat, de nem minősül sajátos nevelési igényűnek.”
A definícióban megjelenik a különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló fogalma, mely szintén az Nkt.-bantalálható meg:
„Különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló:
- sajátos nevelési igényű gyermek, tanuló,
- beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyermek, tanuló,
- kiemelten tehetséges gyermek, tanuló.”
A fenti meghatározások tehát valamilyen (közelebbről nem részletezett okokból) különleges bánásmódra való szükségességet és jogosultságot határoznak meg, de elhatárolják azt a sajátos nevelési igénytől. Ugyanakkor ez az elhatárolás nincs kibontva, így a gyakorlatban a különbségek – a megjelenésük hasonlósága miatt – könnyen összemosódhatnak.
A fogyatékosság definíciója a nemzetközi és a hazai jogszabályok szerint
A nemzetközi gyakorlat – ahogyan fentebb jeleztük – a BTMN meghatározást nem használja, azt a tipikus tartományon belül értelmezi. A nemzetközi gyakorlat (különböző megnevezésekkel ugyan, de) a fogyatékos – nem fogyatékos elhatárolást követi, és voltaképpen a magyar elhatárolás sem más ettől az ágazatok többségénél:
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének fogyatékosságdefiníciója és az abból levezethető nemzeti fogyatékosságdefiníciók minden esetben valamely konkrét károsodást és az ebből fakadó társadalmi szerepvállalási akadályozottságot jeleznek:
- a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény és az ahhoz kapcsolódó Fakultatív Jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló évi XCII. törvény szerint (az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében 2006. december 13-án, New Yorkban elfogadott egyezmény – Convention on the Rights of Persons with Disabilities – nemzeti implementálása) – a továbbiakban: ENSZ Egyezmény:
„Fogyatékossággal élő személy minden olyan személy, aki hosszan tartó fizikai, értelmi, szellemi vagy érzékszervi károsodással él, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja az adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását.”
- a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló évi XXVI. törvény (a továbbiakban: Fot.) szerint:
„Fogyatékos személy: az a személy, aki tartósan vagy véglegesen olyan érzékszervi, kommunikációs, fizikai, értelmi, pszichoszociális károsodással – illetve ezek bármilyen halmozódásával – él, amely a környezeti, társadalmi és egyéb jelentős akadályokkal kölcsönhatásban a hatékony és másokkal egyenlő társadalmi részvételt korlátozza vagy gátolja.”
- a évi CCIV. törvény a nemzeti felsőoktatásról (a továbbiakban: Felsőoktatási törvény):
„Fogyatékossággal élő hallgató (jelentkező): aki mozgásszervi, érzékszervi vagy beszédfogyatékos, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos, autizmus spektrum zavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási, figyelem- vagy magatartásszabályozási zavarral) küzd.”
A fogyatékossággal kapcsolatban a World Health Organization (a továbbiakban: WHO) az alábbi – egymást követő és egymásból következő – problémaszinteket határozta meg 1980-ban:
- sérülés (károsodás a szervezet szintjén),
- fogyatékosság (funkciózavar a képességek szintjén),
- akadályozottság (hátrány társadalmi szinten).
Bár a WHO később a meghatározást annyiban korrigálta, hogy a fentieket nem lineáris ok-okozati viszonyként, hanem párhuzamos síkokként és kölcsönhatásokként értelmezi, de elemei közt szerepel továbbra is a társadalmi megítélés és társadalmi hátrány.
Az ENSZ Egyezmény és a Fot. ugyanígy a hatékony és másokkal egyenlő társadalmi részvétel és szerepvállalás akadályozottságát emeli ki a fogyatékosság-definícióiban. A Felsőoktatási törvény erre már külön nem tér ki, hiszen a fenti két fogalom mentén határozza meg a fogyatékosság fogalmát, szinte megegyező módon a köznevelési terület definíciójával.
Az Nkt. meghatározása szerint:
„Sajátos nevelési igényű gyermek, tanuló: az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló, aki a szakértői bizottság szakértői véleménye alapján mozgásszervi, érzékszervi (látási, hallási), értelmi vagy beszédfogyatékos, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos, autizmus spektrum zavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási, figyelem- vagy magatartásszabályozási zavarral) küzd.”
(Kiegészítés: a törvényben jelzett „egyéb pszichés fejlődési zavarok” között találhatóak például a specifikus tanulási zavarok, mint a diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia, illetve a magatartás- és figyelemzavar.)
Mint látható, a köznevelés egy kevert tartalmú fogalmat – sajátos nevelési igény – alkalmaz, melyen belül mintha azt sugallná, hogy külön alcsoportként jelennek meg a „klasszikus” fogyatékosságok ernyőfogalmai, az autizmus spektrum zavar és az egyéb pszichés fejlődési zavarok.
Természetesen a sajátos nevelési igényt ennek ellenére egységes ellátásra irányuló kategóriaként kell kezelni, annak ellenére, hogy a „sajátos nevelési igény”, a „fogyatékosság” és a „zavar” fogalmak nem csupán szemantikai kérdések. Ezen összegzés szempontjából azonban kezeljük a „sajátos nevelési igény” fogalmat a más ágazatok által használt „fogyatékosság” fogalommal megegyezőnek.
A fenti cikk teljes egészében a Joggyakorlat a közoktatásban című kiadványunkban jelent meg.
