Az agresszió és annak kezelése rendszeresen téma pedagóguskörökben, gyakorlatilag nem lehet elégszer beszélni róla. Mindig vannak új kérdések, új esetek, új beavatkozási módok. Nem tud lerágott csont lenni.
Az első és legfontosabb szabály, hogy szabad dühösnek lenni. Gyereknek és felnőttnek egyaránt.
Amit azonban nem szabad:
- mást bántani
- önmagamat bántani
- a környezetemben kárt tenni
Egy óvodai közösségben ezt a három dolgot bőven elég megtanulnia egy gyereknek. Egy mesével vagy kitalált kerettörténettel bevezethetjük a dühre vonatkozó szabályokat.
És jó, ha mi, felnőttek is tudunk beszélni a saját indulataink forrásáról, meg tudjuk fogalmazni, mitől érezzük rosszul magunkat. Esetleg azt is tudjuk, honnan jön a mi tanulási folyamatunk, kinek/kiknek a mintáját visszük tovább, adott esetben hogyan tudjuk azt átírni. Ehhez természetesen nagyfokú önismeretre is szükségünk van, ami a gyerekekkel folytatott munka során elengedhetetlen.
Mit csináljon a pedagógus?
Az agressziót és a dührohamokat gyakran meg tudjuk előzni, ha olyan környezeti feltételeket teremtünk, melyeket a gyerekek igényéhez igazítunk. Ez az óvodapedagógusoknak nem újdonság, hiszen ők nap mint nap ezt teszik, de otthon a családban már nem mindig van ez így. Ha figyelünk arra, hogy ne fáradjanak nagyon el, ha tudunk csak rájuk figyelni, közösen tevékenykedni velük, akkor az segítheti a nyugodt légkör fenntartását. Persze ilyenkor is előfordulhat kiborulás, hiszen egy óvodás gyereknél alapvetően életkori sajátosság az érzelmek nehezebb szabályozása. Van, hogy ki kell várni a kognitív érést.
A gyerekek az óvodában gyakran kerülnek összetűzésbe. A veszekedéseknek számos oka lehet. Előfordul, hogy az éhség, szomjúság, fáradtság váltja ki, de lehet, hogy ennél mélyebb rétegeket érint, és a sérelem az ő szemszögéből nagyon is valós. Mert úgy érzi, kicsúfolták, megbántották, nem szeretik eléggé.
Ilyen esetekben azzal tudunk nekik segíteni, hogy megfogalmazzuk azt, amit látunk („Látom, hogy két kisfiú veszekszik a markolón”). Nem dolgunk igazságot tenni, hiszen nem biztos, hogy láttuk a jelenetet az elejétől, de ha láttuk is, nem azzal segítünk nekik, ha igazságot teszünk, és azt kinyilatkoztatjuk. Helyette maradjunk objektívek – amennyire csak lehet („Azt tudom, amit látok. Hogy civakodtok a markolón”).
Ha a vita fizikai bántásig jutna, azt fontos megelőznünk és ezt szóban is jeleznünk („Úgy látom, Zsuzsi olyan dühös, hogy meg akarja ütni Zsófit. Egyikőtök meg fog sérülni, és én nem szeretném, ha bármelyikőtöknek is baja esne. Zsuzsi, te ülj erre az oldalamra, Zsófi, te pedig a másikra”).
Amikor már megnyugodtak, érdemes az okokról, a kiváltó tényezőkről és a lehetséges megoldási módokról is beszélgetni. Ezzel nem csak az alternatívákat járjuk körül, de a helyes problémamegoldási folyamatot is megtanítjuk nekik.
A büntetés helyett pedig hosszú távon hatékonyabb eszköz a jutalmazás: a nem kívánt viselkedés büntetése helyett a kívánatos viselkedést célszerű jutalmazni (például: „Örülök, hogy együtt játszotok a szőnyegen anélkül, hogy veszekednétek”).
Írta: Peer Krisztina ; megjelent az Óvónők kincsestára kötetben.
